Hoher Dachstein – Südwandhütte – Schladming
Reggeli után egy szinte egész napos programra indultunk, a
mai nap ugyanis a Dachstein-é volt. A Keleti Alpok legmagasabb csúcsa, a Hoher
Dachstein hivatalosan 2995 méter magas – bár ezen régóta vitatkoznak, ugyanis
mindenki más magasságot mért, aki arra járt – rajta keresztül húzódik a határ
Felső-Ausztria és Stájerország között.
 |
| A középső csúcs a Dachstein legmagasabb pontja |
Schladmingból elbuszoztunk tehát Ramsau an der Dachstein-ig,
majd a falucskától nem messze ráfordultunk a Dachstein Strasse-re, ami egy
fizetős út. Bizony, aki fel akar jutni annak fizetni, kell, de itt nincs
lopkodás, mint más országokban, itt a bevételt ténylegesen a fejlesztésekre
költik el. Jó pár kanyart kell megtenni a felvonó parkolójáig, és már majdnem
felértünk, amikor valami nem mindennapi dolgot sikerült látni: a kanyargó
szerpentinen éppen néhány tehén bóklászott keresztül, mert nekik akkor épp arra
támadt kedvük átmenni az úton :-)
 |
| :-) |
Persze fékezett mindenki, a derék stájer tehenek pedig nem igazán értették, hogy mi is a probléma, hiszek ők csak legelnének egy jót… Sikerült kikerülni őket, és máris a parkolóba értünk, gyakorlatilag mienk volt az első busz aznap, ugyanakkor elnézve a bejárat előtt kígyózó sort, nem tudtunk ennek igazán örülni. Erre a helyzetre van a foglalás: mivel a csoport előre foglalt időpontra érkezett, kis várakozás után már előre is soroltak minket, érdekes módon egyetlen felháborodott hangot sem hallottunk a többi várakozótól.
 |
| Kicsit szeles és hüvös odafent |
A zökkenőmentes feljutás a beléptető kapuk leolvasóin bukott el, ugyanis leállt a rendszer és semmilyen jegyet, Sommercardot, vonalkódot, QR kódot nem volt hajlandó felismerni. Néhány perccel később azonban magához tért a technika, besoroltunk a hatalmas panoráma felvonóba és mintegy nyolc perc alatt 2700 méteres magasságban voltunk.
Nem először jártunk már a Dachsteinen, de most is lenyűgöző
és egy kicsit félelmetes, ahogy a kabin a hatalmas hegy felé közelít, majd a
sziklafalhoz közelítve lassít, és szépen bedokkol a felső állomáson. Itt fent
már nem volt olyan barátságos az idő, bár sütött a nap, viharos hideg szél
fújt. Magunkra kapkodtunk minden ruházatot, amit felvittünk, és irány a
kilátóterasz, ahonnan elképesztő kilátásban volt részünk, a horizonton Ausztria
legmagasabb csúcsa a Großglockner is tisztán látszott!
 |
| A kilátás |
Fent a csúcson több lehetőség van az idő eltöltésére: a
fizetős megoldás a függőhidat, a jégpalotát és a Treppe ins Nichts-et, azaz a
Lépcső a semmibe-t jelenti, a díjmentes pedig a hegyoldalon sétálást a hóban
illetve a kilátóteraszokon való nézelődést foglalja magába. Az első lehetőséget nem
lehet kihagyni, egy kis bódéban megvettük a jegyet, majd mehettünk is ki a
függőhídra. A látvány lélegzetelállító volt, de nem csak a természet miatt:
olyan viharos szél fújt, hogy a levegővételért is meg kellett küzdeni! A
csuklómra csatolt fényképezőgépet – ha nem figyelek – simán kifújta volna a
szél a kezemből, ezek után két kézzel fogtam a mobilt a kezembe, hogy néhány
fényképet csináljak! A hídon áthaladva
máris ott a következő attrakció, a Lépcső a Semmibe! Ez egy átlátszó elemekből
álló kilátópont, ami a sziklafalhoz van rögzítve, és néhány lépcsőn kell
lesétálni a kiálló részre, és lehet gyönyörködni a lábunk alatti mélységben,
illetve a környező hegyekben! Fantasztikus! Persze van, aki félve lép ki a
komfortzónából, de ahogy jöttek vissza a lépcsőn az emberek, szinte mindenki
vigyorgott :-)
 |
| Lépcső a Semmibe |
A lépcső utáni részen már volt egy kisebb szélvédett hely,
többen is megálltunk, hogy a légzésünket helyreállítsuk, majd besétáltunk a
Jégpalotába, ami hat méterrel a csúcson található jégtakaró alatt van. 2007 óta
várja a látogatókat, megújuló szobrokkal és látványosságokkal, idén Friedrich
Simony alpesi kutató útját követhetjük végig, aki Ausztria első gleccser- és jégkorszakkutatója
volt. Odabent hideg van, helyenként elég csúszós is, ezért szinte mindenhol
kapaszkodók vannak a jégfalban. A szobrok gyönyörűek, a jégfalban lévő
tenyérlenyomattól kezdve az alpesi teheneken át a hegymászókig 14 kiállítóhely
látható, illetve van egy jégből kifaragott trón is, hangulatvilágítással, a
fotósok kedvéért! :-)
A jégpalotából kilépve máris sétálhatunk a hegyoldalon a bokáig érő hóban, ide erősen ajánlott legalább egy túrabot, mert lefelé haladva könnyen kicsúszik a lábunk alól a talaj :-). Akinek kedve volt a közeli kisebb kilátóteraszokig is elsétálhatott, vagy vissza ment a főépület előtti napos, szélvédett térre. Apropó, visszamenetel: ahogy a havas, csúszós hegyoldalról felkecmereg az ember, nem kell tovább erőlködni, egész egyszerűen feláll a mozgó járdára és szépen elviszi a szalag a teraszra vezető lépcsőig!
 |
| Lehet bóklászni a havon, de kell a bot |
A szenzációs kilátás mellett van egy kis shop és egy frissen felújított étterem is, ahol a remek háttér előtt lehet egy kicsit pihenni. Az étterem bejárata mellé felállítottak még egy fotópontot, itt is ki lehet menni a mélység fölé, a felszerelt kamera egy fotót is készít rólunk, amit aztán az automatából pár euróért elő lehet hívatni.
A fent eltöltött több mint két óra gyorsan elrepült, A
megbeszélt felvonóval lementünk az alsó állomásra, hogy aztán a Dachstein
oldalában húzódó turistaútvonalon elsétáljunk a 1910 méteren álló
Südwandhüttéhez.
 |
| A Südwandthütte |
Az út a felvonó állomása mellől indul, az eleje egy kicsit kaptatós, de azután kényelmesen járható. Hihetetlen a látvány, ahogy az ember felnéz a meredek sziklafalra, a fölé magasodó hegycsúcsokra, vagy csak a felettünk elhúzó panorámakabinra, mindezt hamisítatlan alpesi csendben, ahol maximum a legelésző tehenek kolompjai hallhatóak.
 |
| A felfelé vezető út |
Az út egy ponton keresztezett
egy olvadó félben lévő gleccsert, ott egy kicsit figyelni kellett, de az út
nagyon biztonságos és járható, mintegy negyven perc alatt meg is érkeztünk a
hüttéhez.
Az épület előtt és az oldalában asztalok, és napernyővel
védett padok találhatóak, sikerült is üres helyeket találni, néhány percen
belül pedig már rendeltünk is egy kis enni és innivalót. A Südwandhütte tavasztól
őszig tart nyitva, a személyzet nyitás előtt felköltözik, és szezon végéig ott
is marad. Az árut-mint mindenhol az Alpokban-helikopterrel hozzák fel, ilyenkor
viszik el a felhalmozódott szemetet is. Ha úgy alakul itt lehet aludni a két
vagy háromágyas szobákban, zuhanyzó azonban nincs, úgy kell készülni…
Közben megjött a kajánk és az innivalónk is, szépen kényelmesen megebédeltünk, majd jó pár fotó elkészülte után elindultunk vissza, azonban a visszaút nem a már kipróbált idefelé vezető úton történt, hanem a hütte teraszától lefelé vezető ösvényen.
 |
| Indulás lefelé |
Eléggé lejtett az út, gyanús is volt, hogy csak lefelé haladunk, közben kerülgettük a teheneket és a friss tehéntrágyát egyaránt…
Jó ideje mentünk már, amikor egy köves, sziklás vízmosáson keltünk át, ekkor felnézve láttuk, hogy most jön a kaland kellemetlenebb része: a parkolóhoz vezető, felfelé vezető út. Egy keskeny turistaösvény, ami a meglehetősen sáros, csúszós volt, lócitrommal és tehéntrágyával gazdagon megszórva. Ha ez még nem lett volna elég, a felfelé kapaszkodás közben, hirtelen megjelent egy jól megtermett ló, és érdeklődéssel, majd egyre nyugtalanabbul figyelte, hogy mi a fenét is kínlódunk mi az ő felségterületén… Aztán szépen fogta magát és bekocogott az ösvényre és megállt mögöttünk, a minket követő fiatal pár pedig kővé dermedve állt meg, hogy akkor most mi van? Még mielőtt a paci megkergette volna őket, elkezdtük hívogatni a lovat, mi ugyanis már elértük a villanypásztor drótját, amögül már könnyen lehet okoskodni :-)
A ló is meggondolta magát, nyilván nem lett volna bölcs dolog visszakergetni néhány turistát a hüttéig, ezért szépen odébb ballagott, így mindenki szerencsésen kijutott a műútra. Még egy kisebb emelkedő és felértünk a parkolóba, és mentünk is szépen bakancsot és cipőt pucolni, ugyanis az egész csoport szinte bokáig sáros volt…
Tisztított lábbelivel és kellően elfáradva szálltunk vissza a buszra. Visszagurultunk Schladmingba a szállásra, ahol miután szalonképessé tettük magunkat elmentünk sétálni egyet. A főutcán a rendkívüli szép Építési hivatal és a Rathaus egymástól csak pár lépésre található, van itt egy egész jó kis ajándékbolt is.
 |
| Az építésügyi Hivatal |
A főtéren éttermek és üzletek sokasága, nyüzsgő, de mégis olyan élhető. A Rathaus melletti kis utcán elsétálva kimentünk az Erzherzog Johann Straße-ra, majd egészen az Enns folyóig ballagtunk, a hídról bal kanyart vettünk és a meglehetősen kicsi, de tiszta, rendezett autóbusz terminálig mentünk, majd át az úton, és máris a helyi sörüzem a Schladminger Brau épületénél voltunk.
Sajnos a shop és az üzem
akkor már bezárt, így csak kint lőttünk néhány fotót, majd elindultunk vissza a
szűk utca nagyon hangulatos Salzburgerstrasse-n, át a főtéren a szálloda felé.
Előtte még beugrottunk a Billába – ami a mélygarázs szintjén található – majd
megnéztük a közelben lévő óriási Spart is, begyűjtve némi nasit a hazaiaknak. :-)
Vacsora előtt értünk vissza a hotelbe, a cuccainkat gyorsan ledobáltuk, és mentünk is kajálni, elvégre ma is erőteljes kalóriaégetés volt J Mint eddig mindig most is sikerült rendesen jól lakni, így jöhetett is az aznap esti focimeccs az Eb-ről…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése