Vártúra a Maros Mentén

 

Máriaradna-Vajdahunyad-Déva

 

Néhány hete a Túrázz Velem Turista Egyesület jóvoltából egy remek hangulatú és nem kevésbé kalandos kis kiruccanást tettünk Erdélybe. A jól szervezett út, a jó társaság és nem mellékesen a történelmi látnivalók remek vasárnapot eredményeztek.

 

Békéscsabáról indult a kis csapat két kisbusszal, majd Gyulánál átléptük a határt, és Arad felé haladtunk tovább. Már ekkor feltűnt, hogy az út minősége sokkal jobb, mint a mi útjainké, illetve sok helyen látható, hogy a vasútépítés, fejlesztés is gőzerővel halad. Arad külvárosában egy üzemanyagkúton tartottunk egy kávészünetet, majd továbbhaladva néhány perc múlva megérkeztünk a túra első állomására, Máriaradna ferences templomához.

Máriaradna

Máriaradna közigazgatásilag Lippához tartozik, a magyar Mária kegyhelyek egyike, ismert búcsújáró hely. A templom kegyképe 1668-ban  Vrichonassa György katolikus bosnyák kereskedő felajánlása révén került a templomba. 1695-ben a törökök elfoglalták Lippát, és a templomot - szokásuk szerint – felgyújtották, azonban a legenda szerint a kegykép sértetlen maradt, sőt a templom tetejéről az izzó cserépdarabok a gyújtogató martalócokra hullottak. A török kiűzése után a templomot felújították, majd 1756-ban kolostort építettek mellé. A település a 18. század óta az aradiak kedvelt búcsújáró helye.

Érkezésünkkor még a templom zárva volt, kis település lévén – na meg a helyi riadólánc segítségével – hírtelen előkerült a templom gondnoka is, aki először egy csoportképet készített a társaságról, majd villámgyorsan kinyitotta a templomot, sőt, a kulcsát át is adta. Nem vicc, komolyan, kézről kézre járt a templom kisméretűnek egyáltalán nem nevezhető kulcsa, és megtudtuk azt is, hogy a kulccsal csak belülről lehet kinyitni az ajtót, kívülről nem. Maga a templom nagyon szép állapotban van, a bejárattal szembeni főoltár felett látható a híres kegykép. Az ide látogatók számos csodás gyógyulásról számoltak be, és hálából a meggyógyult testrészeket ábrázoló ezüst tárgyakat ajándékoztak a templomnak, melyeket az oltár mögötti falon kétoldalt helyeztek el.

Az oltár és a kegykép

A templom megtekintése után visszaültünk a kisbuszokba és tovább indultunk Vajdahunyad irányába. A kanyargós, kis falvakon keresztül vezető úton hamisítatlan képet lehet kapni Romániáról: ez a végletek országa, ugyanis a településeken szépen felújított házak és új épületek mellett olyan lepukkant viskókat is lehet látni amelyek szó szerint két vascsőhöz vannak rögzítve egy dróttal! Nem mellesleg az ilyen viskók előtt azért áll egy német vagy osztrák rendszámú prémium autó, csak a miheztartás végett… Jó két órát utaztunk, mellékúton illetve autópályán is – innen már rálátásunk volt Déva várára is – miután megérkeztünk Vajdahunyadra. A bevezető úton ismét egy igazi román kuriózumot lehetett látni: a külföldön dolgozó kisebbségiek előszeretettel fitogtatják a gazdagságot azzal, hogy hatalmas, csicsás palotákat építtetnek, amiben aztán nem laknak, hanem meghúzzák magukat a ház háta mögött levő kis házban. Elképesztő giccses dolgokat lehet itt látni, az oroszlánszobor már teljesen természetes, mint ahogy az arannyal futtatott kapu is… Hihetetlen!

Giccsparádé

Azt persze nem állítanám, hogy Hunedoara városa egyike Románia legszebb városainak, sőt… A főteret és környékét épp felújítják, le is van zárva, ami látszik, az alapján egy középkori háborús film díszletének simán elmegy.  A Vajdahunyad várához vezető út sem bővelkedik látnivalóban, viszont a parkoló tele volt, így a környező utcákban kellett keresni parkolót, találtunk is egy, legalább húsz éve elhagyott gyárépület és a vele szemben álló összedőlt ház mellett. A vár felé sétálva aztán az utcasarkon egy ilyen beton monstrum áll:

Ez mi ? 

1409. október 18-án kelt oklevelében Luxemburgi Zsigmond Vajk Kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta a hunyadi birtokot, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután építette a mai vár elődjét, birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi János ekkor alakíttatta át rangjához méltó lovagvárrá. 1618-ban került a Bethlen család tulajdonába. Bethlen Gábor külső védművekkel erősíttette meg a várat, majd az uradalommal együtt unokaöccsének, Bethlen Istvánnak adományozta. Annak 1632-es halála után rövid ideig felesége, Széchy Mária lakta. 1648-ban Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin szerezte meg. Az 1700-as években kincstári uradalomként funkcionált, katonai célokra 1784-ben használták utoljára, amikor a környék nemessége a Horea felkelés miatt a várba menekült.

 

I. Ferenc császár 1807-ben elrendelte a vár felújítását, aminek 1818-ban egy villámcsapás okozta tűzvész vetett véget. A folyamatosan pusztuló vár ismételt restaurálására 1868-ban közadakozást szerveztek, majd többször is átépítették. Napjainkban Erdély, sőt az egész történelmi Magyarország egyik leglátványosabb, legmonumentálisabb várkastélya.

Vajdahunyad vára

 

A várhoz egy rövid, macskaköves úton lehet felsétálni. A várhoz vezető fahíd előtt van két bódé, ez a jegypénztár. Magyarul nem érdemes próbálkozni, marad az angol, de így is elég sok ideig tartott a 15 jegy és a hozzá tartozó audioguide kiadása. A vár előtti téren van néhány szuvenír árus, büfé, illetve található egy középkori kínzásokat bemutató kiállítás is, árnyék, na az nincs! Volt viszont tűző napsütés és 35 fok körüli hőmérséklet, de hősiesen kitartottunk. A jegyekkel egy elektromos beléptetőn keresztül átjutva –már ha működik, ha nem akkor a szekuriti beenged :-) - már sétálhattunk is a  Zalasd patak felett álló négypilléres fahídon a várudvarra. Az Új Kaputorony alatt  a várba belépve mindkét irányban van egy-egy kisebb helyiség, majd az udvarra kilépve a bal kéz felé vezető lépcsőn felmentünk a Mátyás Loggiára. Innen lehet bemenni a Sáfárházba, onnan pedig ki a Hídvégbástyára, ahonnan egész szép a kilátás az egyébként jellegtelen városra, itt árnyék is volt, járt a levegő, tehát itt mindjárt hűsöltünk is egyet :-)

Vajdahunyad

Visszalépcsőztünk a várudvarra, felmentünk a Palotaszárnyba, majd egy hosszú vészfolyosón a Nebojsa – annyit jelent: Ne félj! – toronyba. Ez volt a vár utolsó védvonala, a torony előtti hosszú gyilokjárót egy nehéz vasajtóval zárták le, ide vonulhatott vissza az őrség, ha elfoglalták volna a várat.

A gyilokjárón visszasétálva egy fedett folyosón kellett végigmenni, ott jobbra, és az éppen felújítás alatt lévő lovagtermen keresztül egy újabb toronyba lehetett felmenni: ez a Liliom torony, amire több, rövidebb lépcső vitt fel. Mikor felértünk, akkor jött a meglepi: itt nincs semmi! Körbe lehet járni a toronyban, a keskeny lőréseken kinézni és ennyi, az ég egy adta világon semmi nincs itt  :-)

 

Ugyanezen az úton visszamentünk, majd a várudvaron át a Bethlen szárnyban kialakított helyiségeket lehet megnézni, melyek korhű bútorzattal vannak berendezve. Ezután felmentünk a lépcsőn, egy hosszú folyosón 2-3 méterenként egy szék volt kihelyezve, gondolom, itt lehet egy kicsit ücsörögni a sok lépcső után, ezen a szinten helyi festők kiállítása látható. A lépcsőn visszamenve a várfal előtt egy kis udvar található, itt van a várkút, melyhez egy történet is kapcsolódik: Hunyadi János néhány idehurcolt török hadifogollyal alkut kötött, amennyiben a sziklás talajba kutat ásnak és vizet találnak, szabadon engedi őket. A foglyot ki is ásták a kutat, ám eközben Hunyadi János Nándorfehérvárnál elesett, felesége pedig nem érezte magára nézve kötelezőnek az alku betartását. Ekkor véste a kőbe az egyik fogoly arab írásjelekkel az üzenetét, amit sokáig így fordítottak: „Vized van, lelked nincs!” Később aztán egy hozzáértő a valódi jelentését is leírta a szövegnek, ami így hangzik:” Ezt Hasszán írja, aki a templom melletti várban a gyaurok foglya” Ennek ellenére az első változat az elterjedtebb… A kúttól a várfalon haladva még egy medveárok is látható, állítólag anno a környékről befogott barnamedvéket ide zárták be, táplálékként pedig az elfogott törököket dobálták le…

Itt még gyorsan megnéztük a vár pincéjét – belépéskor a fejre nagyon figyelni kell, mert alacsony a boltozat – itt több korabeli kőfaragvány és címermásolat is megtekinthető, nem mellesleg jó hűvös van, nagy melegben ez sem utolsó szempont!

A várudvar bal oldalon a Bethlen szárny

 

A Hunyadiak címere

Körülbelül másfél óra alatt végigjártuk a várat, és mivel a mosdó, illetve a hideg innivaló a várfalon kívül volt, kisétáltunk, leadtuk az audioguide-okat, majd a téren található egyetlen fa árnyékában próbáltunk meg elbújni a nap elöl. Miután a teljes csapat összejött, visszamentünk a kisbuszainkhoz, melyek ekkor már árnyékban álltak, és elindultunk Dévára.

Magos Déva vára – ahogy Kőmíves Kelemenné balladájában nevezik – már messziről látható, hiszen a város fölé magasodó hegyen áll. A ballada szerint a kőművesek hiába építették fel a falakat napközben, az éjszaka összedőlt, így megegyeztek, hogy amelyikőjük felesége először megjelenik, azt megölik, hamvait a falazó anyagba keverik, és így építik fel a falakat. Kőmíves Kelemen balszerencséjére pont az Ő élete párja jelent meg először a várnál, ez lett a veszte…

Déva vára

Déva egy kb. 60.000 fős város a Maros bal partján. A város fölé magasodó várhegyen már az ókorban, a dákok és a rómaiak idejében is emelkedett erődítmény. A várat a tatárjárás után IV. Béla építtette újjá, s 1264-től említik a korabeli oklevelek. Az évszázadok során többször gazdát cserélt, 1580-ban a katonai jelentősége miatt megerősítették. A Rákóczi szabadságharc idején 1704-ben a kuruc seregek elfoglalták, azonban a császáriak 1706-ban, három hét ostrom után visszafoglalták. Utolsó, katonai szempontból is említésre méltó esemény a várban 1784-ben történt, a román jobbágyfelkelés miatt Hunyad megye nemessége ide menekült, majd a felkelés leverése után itt végezték ki a lázadók vezetőit. Az 1848-49-es szabadságharc idején 1849 áprilisában a honvédsereg megszerezte a várat, mivel a védők rendkívül előnyös feltételekkel feladták a várat: szabad elvonulás, egyhavi zsold a magyar államtól, miután ezt megkapták, már mentek is az osztrák kézen lévő Temesvár védőit erősíteni.

Ezt követően Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, ami azonban az augusztus 13-ai temesvári csatavesztés után rejtélyes körülmények között felrobbant, több mint száz honvéd halálát okozva. Azóta az egész Várhegyet uraló várrendszernek ma már csak a Várhegy ormán található falai állnak. 1849. augusztus 18-án itt tette le a fegyvert Bem „apó” és Guyon magyar forradalmi seregének a maradványa az osztrák haderő előtt.

A városközpontból a várhegy alól induló felvonóval is fel lehet menni de ez a felújítás miatt zárva, autóval  meredek kis utcákon kellett felhajtani a vár alatti parkolóig – eközben a kisbuszunk elkezdett gyanús, kopogó hangokat adni, de ennek majd később lesz jelentősége. Itt az út szélén hagyva a járműveket, két úton lehet feljutni a várba. Az első egy 242 lépcsőből álló séta, a másik egy kicsit kaptatósabb kerülő út, közben fel lehet menni a külső várfalra is, majd a vár alól elképesztő kilátás nyílik a környékre.

A külső várfal...

... és a látvány

 A vár jelenleg felújítás alatt van, ezért csak a külső vár látogatható. Ahogy körbesétáltuk, felmentünk a belső várhoz vezető hídra, kordon, blokád sehol, így mentünk tovább. A kapunál volt ugyan egy megállításra felszólító tábla, de mivel románul nem értünk, beljebb merészkedtünk. Sehol senki, tehát bementünk egy darabon a belső várba is, ahol jól látható a felújítás hol is tart, remek munkát végeztek, és egyébként innen is pazar a látvány :-)

A belső vár kapuja

A felújított várfal

Kilátás a várból

A várból lesétálva megnéztük még az egykori tűzvezetési pont épületét, ami szintén fel van újítva, majd a 242 lépcsőn lementünk a Császár kapu mellé. 

A nagy melegben erősen kitikkadt a társaság, még szerencse, hogy ahol az autókat hagytuk, ott van egy kis büfé. A tulaj jó üzleti érzékkel rendelkezik, vagy csak véletlenül nyitott itt ki, de közel távol nincs egyetlen vendéglátó ipari egység sem, tehát a forgalom garantált. Piszok jól esett mindenkinek a hideg üdítő vagy épp a hideg sör.

 

Miután mindenki összeszedte magát, elindultunk – volna – hazafelé. Mint említettem felfelé jövet valami fura hangot adott ki a motor, most indításkor pedig a kijelzőn hangjelzés kíséretében jelezte, hogy nincs az akkumulátornak töltése. A motor járt, úgy voltunk vele, menjünk, mert itt nem maradhatunk.  Dévát elhagyva felhajtottunk az autópályára, már-már megnyugodtunk, hogy nincs nagyobb baj. A technika ördöge azonban másképp gondolta, egy újabb üzenet formájában jelzett, hogy most már a menetstabilizáló funkció is elszállt… Kb. negyedóra múlva újabb üzenet, bye-bye ABS… Ekkor értük el az A1-es autópálya végét, innen egy darabon csak főútvonal van, majd kb. 30 km és újra autópálya. A főútra érve az első falunál - Cosava  - újabb üzenet, minden IS elszállt, gyakorlatilag az utolsó lendülettel begurultunk a falu szélén álló, Üvegtigris jellegű büfé mellé a parkolóba. Motor leáll, motorháztető felnyit… bordásszíj kivesz, több darabban… és most jött az, hogy akkor hogyan is tovább. Szerencsére korrekt assistance biztosításunk volt, néhány telefon, és megnyugtattak bennünket, hogy kb. egy óra és indulnak értünk Temesvárról, ez volt este hat óra körül, jegyezzük meg, mert fontos lesz :-)

Mivel a másik kisbusznak semmilyen nyűgje nem volt, meg minek is ácsorogjanak ott mellettünk, így a csapat másik fele hazaindult, a B terv az volt, hogy ez a kisbusz, ha kell, visszajön értünk. Tehát utastársak felétől búcsút vettünk, mi pedig - ha már ott volt egy büfé - először csak innivalót vettünk, körbeültünk két műanyag asztalt, majd süttettünk mícset, sült krumplit és vártuk a felmentő sereget. 

Mintegy másfél óra múlva jelentkezett is egy román úriember, aki magyarul egy szót sem beszélt, angolul se sokat, de a csapatban akadt egy profi angolul tudó hölgy, valahogy elmagyarázta neki hol is vagyunk, település, útszám, kilométer szóval mindent elmondott a jóembernek, hogyan találjon meg bennünket. Újabb egy óra várakozás után megmentőnk telefonált, hogy most indult Temesvárról – gyors pillantás az órára: 20:30, de legalább már elindult, Temesvár kb. másfél óra… Innentől kezdve felpörögtek az események. 30-40 percenként telefonált az ember, hol is vagyunk pontosan, hányan vagyunk stb… Este 11 után még sehol senki, majd egyszer csak csörög a fickó, hogy most ért be a faluba. Kiálltunk néhányan az út mellé, de csak nem akart feltűnni a mentőegység :-)… Majd megint csörög az ember, hogy végigment a falun, de nem látott minket… Ezen a ponton már kezdett feszült lenni a társaság, mert ennyire nem lehet vak valaki, hogy a jól leírt parkoló előtt az út szélén álló öt fős társaságot ne vegye észre… És ekkor hírtelen a másik irányból , hatalmas fékezéssel megállt egy piros vontató, emberünk pedig széles vigyorral kiszállt a fülkéből, megérkezett a mentés, 23:45 állt az órán :-)

Meg vagyunk mentve !

A kisbuszunkban még volt annyi az akksiban hogy kitolattunk vele a parkolóból, az emberünk megemelte, az első tengelyt rögzítette, majd kézzel – lábbal elmagyarázta, hogy nála a fülkében 6 fő elfér, de mi kilencen vagyunk. Mondtuk neki, hogy ne aggódjon, hárman - teljesen szabálytalanul – maradunk a lerobbant, lesötétített kisbuszban. Emberünk csak magyarázza, hogy a helyi policija ezt nem szereti, de megnyugtattuk, hogy ezt majd mi elintézzük, Ő csak vezessen! Éjfél is elmúlt mire elindultunk, az útból szinte semmire nem emlékszem, mert piszok jót aludtam és is és a másik két renitens is J. Hajnali kettő után értünk Temesvár – Remetefalvára, itt már várt minket a másik kisbuszunk, össze is ültünk, igen ám, de tízen vagyunk, a busz meg kilenc személyes… Újabb szabályszegés, egyik utastársunk kiharcolta magának a csomagok melletti hátsó részt, így indultunk el a határ felé. A battonyai átkelőhelyen egy autó állt előttünk, szerencsére a szervek megértőek voltak, így simán beléptettek bennünket és a vármegye második világháborús harci sérüléseket is magán viselő útjain jutottunk el Békéscsabára, majd Orosházára.

 

Emlékezetes túra lett, egyébként pedig jól szervezett út volt, a társaság is remek volt, így együtt pedig igen emlékezetes is marad. A várak miatt is, de főleg a kalandos hazajutás miatt!