Vissza a Zemplénbe

 

Fony – Boldogkővár –Regéc – Tokaj - Nyíregyháza - Hiúz tanösvény - Aggtelek

 

Néhány éve már belekóstoltunk a Zemplén csodálatos világába, idén ismét nekivágtunk, hogy a számunkra eddig nem igazán ismert helyeit is felfedezzük.

Vasárnap reggel indultunk el az ország különböző pontjairól, csaknem végig szakadó esőben jutottunk el Nagycsécsig, ahol az Éléskamra vendéglőben állt össze a csapat. A név találó és egyben igaz is: a szépen kialakított étterem, tágas parkolóval és igazán remek ételekkel illetve jól felkészült és kedves felszolgálókkal várja az éhes látogatókat.

Teli hassal folytattuk az utat, Szikszón bevásároltunk, majd a Hell konszern hatalmas gyárépülete előtt elhaladva kis falvakon haladtunk át. Novajidrány után Vilmány felé fordultunk, onnan már csak néhány kilométer Fony, a faluba vezető dimbes-dombos útról remekül látszik a Regéci vár !

Szállásunk a település szélén álló Tölgyfa Vendégház volt, amely már a képeken is meggyőző volt, élőben pedig még inkább tetszett az épület. Új építésű ház, remekül felszerelt, hatalmas konyha és közösségi tér, jacuzzi, grillező és szalonnasütő, ugyan mi kellhet még?! A szobák elfoglalása után – miénk volt a teljes ház - az esti órákban a már hagyományosnak számító szalonnasütéssel zártuk a napot, mindezt a távoli szlovák oldalon található hegyek és a lenyűgöző naplemente társaságában.

Hétfő reggel a borongós időjárás ellenére elindultunk a tényleg nagyon közeli Boldogkő vára felé. Fonyról indulva át kell haladni a beszédes nevű Korlát falun, majd pár perc és egy balkanyar után máris megérkeztünk úticélunkhoz. Boldogkő vára már az útról is hívogatóan kelleti magát és hálás fotótéma is.

Boldogkő vára

A Boldogkőváralja melletti sziklatetőn álló középkori vár viszonylagos jó állapota miatt kedvelt túracélpont, az Országos Kéktúra Útvonal része. IV. Béla király engedélyével építette fel a Tomaj nemzetségbeli Jaak fia Tyba ispán vagy családjának egyik tagja. IV. László király 1282-ben szerezte meg csere útján. A következő évszázadok során többször gazdát cserélt, tulajdoni lapján többek közt Aba Amádé, a Drugeth család, Brankovics György szerb despota  illetve Szapolyai János neve is olvasható. 1542-ben Habsburg Ferdinánd elcserélte Gyula váráért Patóchy Ferenccel. Patóchy Zsófia nevű leánya a hírhedt Bebek Györgyhöz ment feleségül, így a vár is a Bebek család kezére került. A Bebek família a kor leghíresebb, sőt leghírhedtebb családjai közé tartozik. Vagyonukat eredetileg bányaművelésből szerezték, vitéz katonaként voltak ismertek, de semmiféle ”okosságtól”, cselszövéstől, bűntől nem riadtak vissza, Boldogkő várában feltételezhetően pénzhamisítással is foglalkoztak. 1666-ban Rákóczi György fejedelem szerezte meg, a kuruc időkben fontos szerephez is jutott, de a császári hadsereg még a Rákóczi-féle szabadságharc kitörése előtt, 1701-ben felrobbantotta a várat. A megrongált épület a jezsuiták tulajdona lett, akik gabonaraktárként használták. Tőlük vásárolta meg 1753-ban Péchújfalusi Péchy Gábor királyi tanácsos, akinek a családja azonban nem a várban lakott, hanem a faluban, egy kúriában. 1890-ben házasság útján a vár a Zichy család birtokába került, majd 1945-ben állami tulajdon lett. 1963-ban nekiláttak a felújításnak és a palotaszárnyban turistaszállót alakítottak ki, aztán a 90-es évek elején a turistaszálló megszűnt, a helyére hadtörténeti kiállítás és ólomkatona kiállítás került, ami a mai napig látható.

 A vár autóval is könnyen megközelíthető, egy kisebb parkoló közvetlen a vár előtt is van, illetve egy nagyobb kb. egy percre a mezőn. Egy laza emelkedőn át a várkapun besétálva máris utunkat állta a pénztár, a belépő megváltása után a szűk várudvaron találtuk magunkat, innen lementünk a kínzókamrát megnézni, majd vissza a várudvarra, ahol egy restaurált, Bebek ágyút állítottak ki. A leírás szerint egy lövéshez másfél kiló (!) lőpor kellett meg a többi  anyag… Nem lehetett egyszerű a tüzérek élete akkoriban :-)

 A várudvarról  balra egy lépcsőn fellépve –közben fejre vigyázni, mert  könnyen beverhetjük -  jobbra Boldogkő várának ikonikus fotóhelye, az Oroszlánsziklán lévő őrtoronyhoz vezető gyilokjáró található, illetve ha azzal szemben állunk, akkor jobb kéz felől egy malom maradványai láthatóak. A gyilokjárón olyan forgalom volt, mint egy plázában szombat délelőtt, de türelmesen kivártam a sorom, hogy megörökítsem ezt:

A gyilokjáró

Persze kiballagtam az őrtoronyba is, ilyenkor, amikor jó idő van élmény itt lenni, de télen, süvítő hideg szélben nem szívesen lennék itt felállított őr! :-) 

Kilátás az őrtoronyból

A kötelező fotók elkészítése után még nézelődtem egy kicsit, majd visszamentem a várudvarra, onnan pedig a palotaszárnyba. Az első szinten a lovagterem található, korabeli berendezéssel, az asztal megterítve, mintha csak a csatában megfáradt harcosokat várnák vacsorára. A következő teremben egy hálóhelyiség van megjelenítve, nekem még mindig hihetetlen, hogy milyen kistermetűek voltak elődeink a középkorban… 

Egy csigalépcsőn fel lehet menni az emeletre, ahol a már említett ólomkatona kiállítás található. Nem egy egyszerű valamire kell gondolni: több dioráma van elkészítve, kisebb, de jelentős csatáktól kezdve az 1241-es muhi csata részletes bemutatása mellett egészen az 1848-49-es szabadságharc egy ütközetéig elképesztő részletességgel kidolgozott terepasztalok láthatóak, a csatajelenetek közt pedig történelmi életképeket mutatnak be, mit például egy templom felszentelése, vagy éppen az adó beszedése. A terem közepén természetesen Boldogkő várának gyönyörűen kidolgozott makettje látható, a fényviszonyok miatt nem igazán pedig lehetett szépen lefotózni. A kiállítás után a csigalépcsőn még egy emeletet lehet elérni, ez már az Öregtorony tetejére visz ki, ahonnan a környező dombokra és a falvakra van rálátás.

 A csigalépcsőn visszasétálva a várudvaron verődtünk össze, majd gyors haditanács eredményeképpen a faluban található Tekerjes Fogadót választottuk, ide mentünk ebédelni. A vendéglő a Kossuth utcán található, és bár akadt egy kis „izgalom” a személyzet rugalmatlansága miatt, az elfogyasztott ételekre rossz szavunk nem lehetett. Hazafelé menet aztán nagy lelkesen megálltunk Vizsolyban, hogy szemügyre vegyük a Vizsolyi Bibliát és a könyvnyomtató műhelyt, azonban igen nagyot koppantunk a bezárt kovácsoltvas kapun. Végül csak kinyomoztuk, hogy hétfőn zárva a múzeum, - pedig ahol a nyitvatartást néztük, ott erről szó nem volt - és úgy terveztük, hogy valamelyik nap majd beugrunk… így hát visszagurultunk a vendégházba, és hogy ne unatkozzunk, a csapat séfje vezetésével összedobtunk egy bográcsos lecsót :-)

 

Kedden reggel az előzetesen megbeszéltek szerint nekivágtunk, hogy bevegyük a Regéci várat. A falu – melynek teljes lakossága 2024-ben 64 fő volt – Fonytól mindössze 6 kilométerre fekszik, és egy felújítás alatt álló, kacskaringós, változó minőségű aszfaltúton közelíthető meg. A falucska határában tábla jelzi, hogy merre kell haladni a vár felé, ami egy 639 méter magas „hegyen” áll. Autóval érkezve, először az alsó parkolót értük el, majd tovább behaladva az erdőbe a jól követhető úton egy kanyar előtt található a középső parkoló, de ha valaki nagyon lusta, akkor egészen a vár alatti kis parkolóig is felkocsikázhat. Autóinkat a középső parkolóban hagytuk, és a hátralevő 950 métert egy kellemes sétával tettük meg. Kicsit emelkedik az út az erdőben, de nem vészes, megerőltetés nélkül fel lehet sétálni. 

Regéc várát 1300 körül építették, 1316-tól hosszú ideig királyi tulajdonban volt. Az 1420-as évek végén Zsigmond király Regécet a török elől Magyarországra menekült szerb fejedelemnek, Lazarevics Istvánnak, majd Brankovics Györgynek adta. 1459-ben már ismét királyi vár volt, de Mátyás király már 1464 előtt a Szapolyai-családnak adományozta. 1635-ben Eszterházy Miklósé lett a vár, tőle 1644-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ostrommal vette el.

I. Rákóczi György unokája I. Rákóczi Ferenc, választott erdélyi fejedelem, az ország egyik leggazdagabb főura 1666 tavaszán feleségül vette Zrínyi Ilonát. Miután I.Rákóczi Ferenc többedmagával részt vett a Habsburgok ellen irányuló Wesselényi összeesküvésben, anyja segítségével kegyelmet kapott, azonban az összes Rákóczi várba császári őrséget kellett fogadni, ebből valahogy kimaradt Regéc vára. 1676. március 27-én megszületett II. Rákóczi Ferenc, a csecsemő még nem volt 4 hónapos, amikor meghalt édesapja, I. Rákóczi Ferenc. Ezt követően Zrínyi Ilona gyermekei gyámjának nevezte ki magát, átvette az örökös főispáni méltósággal járó teendőket. 1677-ben érkezett gyermekeivel Regécre, ahol II. Rákóczi Ferenc gyermekkorának első éveit élte. Itt szerezte meg latin tudásának alapjait, itt ismerkedett meg hazája történelmével. 

Időközben Zrínyi Ilona megismerkedett  a bujdosó kurucok vezérével, Thököly Imrével akivel hamarosan össze is házasodott. 1685-ben a kurucok támadásra készültek a császári seregek ellen, ám annak megindítása előtt Thököly török fogságba esett, a várai, - a regéci is- kapituláltak. Caprara császári generális 1686-ban leromboltatta a várat…  Az egykor oly dicső vár elpusztított falaiból származó kövek jelentős részét a környékbeli lakosok – rengeteg más várrom építőanyagához hasonlóan – széthordták saját házaik építéséhez, gondos gazda híján a vár folyamatosan pusztult, területén csak bozótirtást végeztek. 1990 óta a vár a helyi önkormányzat tulajdona és azóta folyamatosan mennek a felújítások, kialakították a várhoz vezető utat, megtisztították a területet és egyre inkább körvonalazódik, hogyan is nézhetett ki ez a kisebb sasfészek.

Ahogy kiérünk az erdőből, máris a helyreállított északi bástya előtt jártunk, a várfal előtt található a jegypénztár, shop és a mosdó is. 

A belépő megváltása után a várfalba vájt ajtón át- mely felett a Regéci Vár Bejárata felirat olvasható - be is sétáltunk a várba, igaz a fejekre itt is vigyázni kellett.  A szűkös, de annál huzatosabb várudvaron aztán szétszéledtünk, mindenki más irányba indult el.  Az északi bástyatorony melletti falra felmászva remek kilátás tárul a szemünk elé, a falon álló zászlórúdon büszkén lobog a magyar zászló. Elnézve a várfal vastagságát, ha az ide érkező ostromló seregnek nem voltak ágyúi, maximum integethettek a védőknek…

 

A hosszúkás, szűk , huzatos várudvaron több  helyiség maradványai láthatóak, többek között a várkonyháé is,  szerintem elég kicsi volt , bár az is igaz, akkoriban nem a Michelin csillag volt a mérce :-) . A  várudvar túlsó végén található déli bástya maradványaira felsétálva újabb ikonikus fotóhelyszínt találunk, szerintem nincs olyan turista, aki ittjártakor nem fényképezte le innen a várat :-)

11 órakor tárlatvezetés indult a teljesen felújított palotaszárnyban, ahol is megtekinthető a korabeli bútorokkal berendezett étkező, illetve annak pazar csempekályhája, az asszonyok házának egy része illetve a mosóhelyiség is. Az egész  tárlat  kb. 15 perc, viszont annál érdekesebb.  

A felirat : Ezt a nyugalmat Isten adta nekünk

Hátravolt még az északi bástya és az ott berendezett kiállítás megtekintése,  a hamis pénz verés nagyon „menő” lehetett anno, mert itt is jó néhány,  mások átverésére vert pénzérme van kiállítva, illetve megtudhatjuk, hogy mi a dolga a személyzetnek a várban, mit is csinál például egy étekfogó, vagy egy tárnokmester…  Az Északi bástya kívülről is körbejárható, viszont a huzatra érzékenyeknek illetve a tériszonyosoknak nem javallott, ellenben a kilátás egészen szép!

A kilátás remek 

Miután kinézelődtük magunkat, ittunk egy kávét a látogatóközponban, majd szépen lesétáltunk a parkolóban hagyott autókig.  Rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, ha már ilyen közel vagyunk, akkor elgurulunk Tokajba, keresünk valami falatozót. Egy gyors megálló a szállásnál, és már mentünk is Tokaj felé, az út nagyjából 50 perc, de milyen ötven perc!  Az útba eső falvak helyenként lepusztultak, egy utcával arrébb pedig már remekül felújított házak sorakoznak, a lakosok etnikai összetétele, az életstílusuk, valamint a kritikán aluli, borzasztó minőségű utak egy fura érzést csalnak elő az arra járóból, és akkor ezek után kitáblázza valami hivatal, hogy Tokaj történelmi borvidék!  Az utak biztos, hogy történelmiek, mert nagyjából az 1950-es évek óta nem gondozza senki, kátyú mindenfelé, tapasztalt rallyversenyzőket megszégyenítő módon kell bűvészkedni az autóval, hogy haladjunk is, és ne legyen tengelytörés. Közben elhaladtunk Tállya majd Mád házai közt, a domboldalakon takaros rend van, Mád mellett található a Sauska borászat ultramodern épülete már az útról is messziről látszik. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértük a 37-es főutat és láss csodát, sima aszfalt, lehet haladni Tokaj felé.

Hamarosan meg is érkeztünk  a Tokaj szélén található Terülj Terülj Asztalkám étteremhez. Na kérem szépen, aki erre vetődik, annak itt kötelező megállni! A vendéglátás egy új arcát ismertük meg, mert alig leültünk, a felszolgáló hölgy már körülöttünk sürgött forgott, majd megjelent az étterem tulajdonosa, aki egy welcome drink házi pálinkával megkínálta a társaságot, már ha meg nem sért minket! Mondtuk is gyorsan, hogy nem vagyunk sértődősek, akinek lehetett az egy kupica pálinkával melegített az ebédhez, ezután a főnök úr néhány perc múlva egy üveg borral jelent meg, és körbekínálta csak úgy kóstolóképpen, közben persze beszélgettünk is egy kicsit. Az ételek nagyon gyorsan elénk kerültek, hatalmas adagok, finom ízek, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Nem azt mondom, hogy a számlán nem látszott, hogy egy turisztikailag felkapott helyen voltunk, de hol, ha nem itt, és a vendéglátás e formájáért bármikor! Ja, és a megkóstolt borból vittünk is magunkkal :-)

Mivel nyáron amúgy is fontos a kellő mennyiségű folyadék elfogyasztása, Bodrogkeresztúron egy pár percre megálltunk a Sörforrás nevű helyen, ahol a miskolci Gyertyános sörfőzde éppen csapon lévő kínálatából vettünk magunkhoz egy kisebb mennyiséget, mert mi van, ha nem lesz víz a szálláson?! Szomjan nem halhatunk  :-)

A visszaút ismételten megrázó élmény volt autónak és embernek egyaránt, késő délután értünk vissza a szállásra, mivel teli hassal nem volt kedve senkinek semmihez, ezért a másnapi programon kezdtünk el gondolkodni.

Szerda reggel állatok közé mentünk, úti célunk Nyíregyháza,egész pontosan az Állatpark. A Nyíregyházi Állatpark a városközponttól 5 km-re, a sóstói üdülőövezetben található, ahol strandfürdő, falumúzeum és egy parkerdő nyújt kikapcsolódást az idelátogatóknak. Jelenleg 36, 5 hektáros területen fekszik, 1974 óta várja az érdeklődőket. Eleinte arra törekedtek, hogy főleg az európai állatfajokat mutassák be, azonban az egzotikus állatok nélkül hamar csökkeni kezdett a látogatottság. Az állatpark életében 1996 volt a nagy fordulat éve, ekkor vette át az igazgatói posztot Gajdos Lajos, akinek feltett szándéka volt, hogy igazi Állatparkot hoz létre. Azóta nincs olyan év, hogy ne valósulna meg egy új fejlesztés, ne mutatnának be új állatokat, illetve ne fejlesszenek valamit. Jelenleg a bemutatott fajok száma 500 körül van, mintegy 5000 állatot lehet megnézni, közük számos olyat, ami csak Nyíregyházán látható. Ja és van három hotel is, ha esetleg itt szállnának meg a kifáradt látogatók!

Nyitás után félórával értük oda, parkolóhelyet azonban úgy kellett vadászni, de a végén sikerült jó helyen hagyni az autókat. A bejáratnál hosszúnak tűnt a sor, de mivel 5 kassza üzemelt, gyakorlatilag öt perc alatt bent voltunk. Először besétáltunk a Zöld Piramis és Ócenárium elnevezésű épületbe, ahol a kis takaros bohóchaltól – Némó, ha valaki nem ismerné – egészen a cápákig az óceánok élővilág megtekinthető. Hatalmas az akváriumrendszer, kissé fura is mikor egy jól megtermett cápa úszkál az ember felé… 

A trópusi részen még látható két jól megtermett komódi varánusz  - nagyon nem szépek szegények – kígyók és egyéb hüllőfajok is. 

A trópusi fülledt melegből egy kis ajándéküzleten át lehet kijönni, ezek után felfedeztük a közelben lakó pingvineket, akiknél épp etetés zajlott! Kicsi és nagy pingvin mind a gondozók kezét leste a finom falatokért, de mint mindig, köztük is akadt egy kis szeleburdi jószág, amolyan művészlélek, aki mire odaért a kajaosztáshoz, neki valahogy nem jutott, ezért inkább össze-vissza bóklászott, és produkálta magát,  mosolyt csalva felnőtt és gyerek arcára egyaránt.

A kis művészlélek

 Persze a gondozók észlelték a kis szerencsecsomagot és neki is jutattak néhány halat. Ha már itt voltunk akkor irány a Sarkvidék, rögtön mindjárt megnéztük az inuitok világát, ahol élethű bábuk segítségével jelenítik meg az életképeket, mindezt 0 fokban. Rövidgatya póló kombó nem feltétlen elég ruházat ide :-) .

 Utána elkezdtük keresni a jegesmedvéket, ugyanis 2024 végén két medvebocs született, ők jelenleg a sztárok. Mivel épp lébecoltak valahol, mentünk tovább, kisvártatva a lányom felfedezte, hogy lehet tevegelni, és neki ezt okvetlen ki kellett próbálnia :-)

. Miután a sivatagi taxival megvolt a sétakör, jött a következő ötlet, keressük meg a Kapibarát! Ugye mindenki tudja mi az?  Az értetlenkedő fejem látva a gyerekem felvilágosított, hogy ez az állat jelenleg nagyon felkapott különböző platformokon, ezt látni kell. Hát nem volt mit tenni, menni kellett. Nagy nehezen aztán meg is találtuk a kifutót ahol elméletileg a Kapibara, azaz a vízidisznó lakott, de nem volt szem előtt, csak a lakótársa, a tapír. Aztán persze előkerült minden füvek ura - Dél Amerikában ezt jelenti a neve – a jószág békésen hentergett a napon. Hát, láttam már szebb és méltóságteljesebb állatot is :-) 

Kapibara, alias vizidisznó

 Ezután visszasiettünk, hogy hátha lesz helyünk a kezdődő fókashownál, de  ez mission impossible, ugyanis a lelátórészen és  a lépcsőn egy gombostűt nem lehetett leejteni annyian voltak, ezért inkább behúzódtunk az egyik büfébe . Innen aztán csak visszamentünk a jegesmedvékhez és most már valóban láthattuk anyát és két medvebocsát.  Épp látványetetés zajlott, egy gondozó a kerítésen át hajigálta be a kaját a medvéknek, akik bámulatos gyorsasággal csaptak le a húsdarabokra. A két bocs főleg elemében volt, egymással bohóckodtak, de ha kellett az erősebb rögtön helyre rakta a tesóját, aki ezután egy félig széttépett műanyag hordóval kisebb műsort adott elő, gyűrte, forgatta, majd két lábra állt és a fejér húzta. Aztán persze kibújni belőle már nem volt egyszerű, de ezt is megoldotta, számtalan vicces pillanatot okozva ezzel a nézőknek! 

Miután a medvék megunták a játszadozást bevonultak a fészkükbe, mi pedig még néztük egy kicsit a medencéjében úszkáló királypingvint, majd úgy döntöttünk, hogy bár a felét sem jártuk be a Parknak már ennyi elég volt, és hazaindultunk. A szálláson aztán persze adódott a kérdés, hogy akkor holnap hova ?

Csütörtök reggel aztán úgy döntöttünk – mármint a kevésbé lusták – hogy csinálunk egy kis túrát. Fony honlapján több túraútvonalat is ajánlanak, ebből a legszimpatikusabbra, - egyben a legkönnyebbre :-) - esett a választásunk. A Hiúz tanösvény a falutól kb. 2 kilométerre, az Agyagos tetőnél indul, odáig elkocsikáztunk, a fedett beálló mellé az árnyékban leparkoltunk és már indulhatott is a séta. A leírás szerint 6 kilométeres táv, 3 órát mondott az itiner, de  mi úgyis hamarabb megcsináljuk…. 

A tanösvénynek 13 állomása van, rögtön az elején kettőt le is tudtunk, majd besétáltunk az erdőbe.  Hihetetlen csend volt, az erdészet által kitaposott úton kívül semmi emberi nyom nem volt, csak a háborítatlan természet.  Egy idő után azt vettük észre magunkon, hogy amikor megálltunk egy kicsit , akkor sem beszélgettünk, csak hallgattuk az erdőt…   

A tanösvény táblái elég informatívak,  a természet pedig  helyenként kisebb csodákat művel, hogyha nem avatkozunk be. Az ösvény a túra negyedénél egy hurkot ír le, itt egy vadetetőt és egy magaslest is találtunk majd kissé távolabb, mint egy mesében a trollok, úgy sorakoztak a mohával benőtt szikladarabok. 

Az út lassan visszakanyarodott, majd egy kisebb kaptató után hamarosan kisétáltunk az erdőből, és jobbról a hegytetőn gyönyörűen látszott Regéc vára. 

Ezután vett egy jobbos kanyart az út, majd valamivel lejjebb már visszafelé tartottunk, itt egy darabig a napon meneteltünk, majd megint besétáltunk a fák árnyéka alá. Az út utolsó szakasza megint a napon vezetett, és egyszercsak megláttuk a kiindulási pontot, az óráink szerint közel három óra alatt tettük meg a távot, laza sétatempóban, sűrűn megállva fotózni, meg csak úgy nézelődni. Az összes szintemelkedés annyi volt, mintha a lépcsőház földszintjéről az első emeletre mentünk volna fel, szóval semmi…

 

Kellemesen elfáradva értünk vissza a vendégházba, kis pihenő után délután nekiálltunk grillezni, tekintettel arra, hogy holnap már hazafelé kellett venni az irányt, mindent megsütöttünk, amit lehetett :-), közben megcsodáltuk még úgy utoljára az egyébként pazar naplementét…

 

Pénteken aztán a csapat egy része egyéb elfoglaltság miatt hazaindult, a maradék pedig Aggtelek felé vette az irányt, ha már ilyen közel vagyunk hozzá jelszóval, akkor nézzük meg az Aggteleki Cseppkőbarlangot is. Indulás előtt megbeszéltük, hogy a várható jobb útminőség és tempósabb haladás miatt áthasítunk Szlovákiába, így aztán Tornyosnémeti elhagyatott határtákelőjén átgurultunk északi szomszédunkhoz, ahol egész jó minőségű utakon jó tempóban haladva Torna után visszajöttünk kis hazánkba, Tornanádaskától pedig remélem az összes közútkezelőre rájött a heveny csuklás aznap délelőtt… Valamivel 11 óra után értünk Aggtelekre, simán találtunk parkolóhelyet és a 11:30-kor induló rövid túrára még be is fértünk.

Az Aggteleki Cseppkőbarlang vagy hivatalos nevén Baradla-Domica barlangredszer magyarországi  természetes bejárata a község határában, a messziről fehérlő magas sziklafal tövében nyílik, ősidők óta nyitott, ott már az újkőkorszak embere is menedéket talált. A barlangrendszer hossza a szlovákiai Domnica ággal együtt 25,5 kilométer. A Baradla név eredete és jelentése a szlovák nyelvben használt, sziklaszirtet, sziklás meredek hegyet jelentő Bradlo – többes száma Bradla – kifejezés ma is használatos, s egyben élő földrajzi név is Szlovákiában.

 

Hogy  ki volt az első ember aki a barlangot felfedezte és  elkezdte felderíteni, azt nagy valószínűséggel soha nem fogjuk megtudni. Az első két személy, akik neve írásban is fennmaradt, Farkas János és Sartory József, akik 1794. április 28-án tudatosan azért érkeztek Aggtelekre, hogy bejárják és feltérképezzék a felszín alatti járatokat. Néhány napot töltöttek itt, az általuk leírt kézirat megsemmisült, az eredeti térkép sem maradt fenn, csak egy másolata, ami 1962-ben került elő az Országos Széchenyi Könyvtár térképtárából. A Baradla első nyomtatott térképét és részletes leírását végül is Raisz Keresztély, Gömör és Kishont vármegye tiszti főmérnöke készítette el. A magyar, német és latin nyelvű felirattal is ellátott térképei, valamint német nyelvű barlangismertetése Bredetzky Sámuel által szerkesztett könyvben (1807), valamint különnyomatként is megjelent. A Baradla mindmáig legsikeresebb feltárója Vass Imre volt, aki nemcsak hivatalában, hanem a barlangi munkálatokban is követte Raiszt, és egészen a mai Színházteremig jutott el, mintegy 4,5 kilométert megtéve. A következő évtizedekben több, kisebb-nagyobb feltárás történt, folyamatosan térképezték fel a barlangrendszert és annak oldalágait. Ez a tevékenység napjainkban is folyamatos, így a barlang hossza időről időre változik.

Mivel ottlétünkkor épp egy sziklamászó verseny zajlott a bejáratnál, ezért a Denevér ágnál kialakított mesterséges járaton jutottunk be a barlangba, és elsétáltunk a Fekete teremig. Nevét a feketére színeződött cseppkövekről kapta, ugyanis a villanyvilágítás kiépítéséig fáklyákat használtak, és a korom beszínezte a cseppköveket. Hatalmas, gyönyörű cseppkőképződményeket láttunk már itt is, miközben az vezetőnk elmondta, hogy 80 év alatt kb. 1 centimétert nő egy cseppkőképződmény! Ezt azért izlelgessük, miközben a több méteres képződményeket nézegetjük…

 

A következő látnivaló a Hangversenyterem volt,  ami 1000 fő befogadására képes,  itt egy pár perces fényjátékkal megspékelt zenei bemutatóban volt részünk,  az akusztika pedig csodálatos.  A betonnal borított nézőtér és színpad között jobbra sötétlő alagúton át, a Domica-barlang felől érkezik a barlang fő folyójának, a Styxnek vize. Ez a 2644 m hosszú oldalág csak barlangkutatók számára járható, de áradások idején, amikor a víz egyes szakaszokon a mennyezetig ér, még ők sem tudják megközelíteni a két barlang között található határkövet.

Következett a Tigris terem, a névadó cseppkőlefolyás jobbra, a mennyezetről tekint le a látogatókra.  Itt már több olyan cseppkőképződmény látható, amelyik a földről indulva eléri a barlang tetejét. Ha egy centimétert nő 80 év alatt, akkor ezek bizony igen régiek!

A Tigris terem után az Oszlopok csarnoka következett, a névéből kiindulva hatalmas képződményeket lehet látni, sőt ha a kilátóra felmegyünk, akkor még szebb a látvány. Ha szerencsénk van a barlang lakóit, a denevéreket is megcsodálhatjuk a mennyezetről lelógva.

 A túra utolsó állomása a Csipke terem volt, itt a falon futó mintázat eléggé hasonlít a vert csipkére.  

Az egy óra gyorsan elszaladt, a túra végén a vezetőnk elmondta, hogy ez igazából csak egy kis ízelítő, akinek kedve van, az akár 7-8 órát is tartózkodhat lent, bejárva a már feltárt barlangrendszert, persze zseblámpa és megfelelő ruházat és védőeszköz használata esetén.

Nem esett jól a 10 fokos benti hőmérsékletből kijönni a kánikulába, gyorsan kerestünk egy árnyékos helyet, ami a Baradla étterem terasza volt, itt megebédeltünk, majd nekivágtunk az előttünk álló 4 órás autóútnak hazafelé.

A Zemplén most sem okozott csalódást, bár még mindig találnánk olyat, amit még nem néztünk meg. Szállásunk elsőrangú volt, a várak és a látnivalók szintén, egyedül a katasztrofális közlekedési körülményeket lehet a negatív kategóriába sorolni. Nem véletlenül írtuk a vendégkönyvbe, hogy jobb volt, mint otthon, és még visszajövünk!