Irány Erdély !

 

Tordai Sóbánya -Tordai Hasadék - Torockó - Székelykő -Vörös Szurdok - Déva

Torockó Látképe

Egy pihentetőnek egyáltalán nem mondható, viszont túrában és látnivalóban gazdag hétvége leírása következik, irány Erdély !

 

Pénteken kora reggel két kisbusszal vágtunk neki az útnak, a Túrázz Velem Turista Egyesület szervezésében.  Hamar átléptük a román-magyar határt, és gurultunk is lendületesen az ország belseje felé.

Nagyszalontán, Arany János szülővárosában egy kisebb technikai szünetet tartottunk, itt akinek kellett az  pénzt is válthatott, majd mentünk tovább. Elkerültük Nagyváradot,  átkeltünk a Királyhágón – itt egy pár perces  szünetet beiktattunk -, majd nem sokkal később már Bánffyhunyad utcáin haladtunk,  szörnyülködve csodáltuk a helyi romák külföldön megkeresett pénzéből felhúzott giccses palotáit, melyek  erős feltűnési viszketegségről és kevés józan észről tanúskodnak. 

Gyalu után már autópályán haladva értünk Tordára, keresztülvergődtünk a városon, és fél 12 körül leparkoltunk a Tordai Sóbánya bejáratánál. Itt két lehetőségünk volt: aki akart lement a sóbányába, és ott töltötte el az idejét, ha ehhez nem volt kedve, akkor mehetett a sóbányától kb. 200 méterre található sós vizű szabadtéri strandra. A csapat nagy része a  sóbányára szavazott,  valószínűleg a bőven 35 fok feletti  napos idő hatására.

Torda környékén már a római korban is bányásztak sót, első írásos említése 1065-ből , a garamszentbenedeki apátság alapítóleveléből származik.1767-ben öt tordai sóaknáról bejegyzés,  a Felső, Alsó, Kolozsi, Szent Teréz és Szent Antal tárnák. A 19. század közepére a Szent Teréz és Szent Antal aknák már teljesen kimerültek, emiatt 1853-ban a szállítási költségek csökkentése érdekében elhatározták egy galéria (Ferenc József galéria) megnyitását Újtorda felé; ezzel egyidejűleg a Teréz aknához csatlakozó két mellékaknát nyitottak (Gizella és Rudolf akna). A 19. század végére az itt alkalmazott technika elavult, korszerűsítésére nem került sor. 1932-ben a bányát üzemen kívül helyezték. A második világháború alatt óvóhelynek használták. Az 1950-es évektől kezdve a Ferenc József galéria egy szakaszát sajtraktárnak, illetve sajtérlelő helynek használták. 1992-ben látogathatóvá tették a nagyközönség számára.

A belépőjegy 70 lej fejenként, ennek megváltása után egy rövid lépcsős alagúton áthaladva egy folyósóra értünk, innen indul a Rudolf bányába a lift. Néhány perc várakozás után a panoráma lifttel már le is értünk a fő látványosságnak számító hatalmas csarnokba. 120 méterrel voltunk a föld alatt, a csarnokba a jobb állóképességűek, illetve a türelmetlenebbek gyalog is lejöhetnek, mintegy 13 emeletnyi lépcső leküzdése után :-)

Lefelé a lifthez

Itt lent hűvös van, de fázni nem fáztunk, a szépen kivilágított csarnokban ajándékbolt is van, illetve lehet biliárdozni, csocsózni, minigolfozni, természetesen külön díj fejében. Van egy gyerekjátszótér és egy nem üzemelő óriáskerék is.

120 méter mélyen, Rudolf Bánya

 A Rudolf bányából le lehet menni a Terézia bányába – lifttel, vagy gyalog, de a lépcsőház keskeny, szűk, és mindig van szembeforgalom – ahol egy fahídon áthaladva egy kis szigeten találtuk magunkat. Itt lehet csónakázni is illetve csak úgy üldögélni a kialakított UFO-ra hajazó pihenőkben és jó mélyeket lélegezhetünk a tiszta levegőből.

Gizella bánya és a csónakázó

 

Évszázadok nyoma a falakon

Visszajutni azonban már türelmet igényel, a lépcsős megoldás helyett a liftet választottuk, aránylag gyorsan fel is jutottunk a Rudolf  Bányába, itt azonban legalább húsz percet kellett várni a liftre, vagy marad a 13 emeletnyi lépcső… Arra jutottunk, hogy megyünk ma még eleget, meg hűvös is van, a liftbe előbb utóbb úgyis beférünk…

 A felső szintre felérve láttunk egy lezárt konditermet, ahová a kihelyezett felirat szerint csak orvosi hozzájárulással lehet bejutni, viszont nem találtuk meg a visszhang teraszt, az időt viszont ellébecoltuk, mentünk is gyülekezni, mert indultunk tovább a várostól nem messze található Tordai hasadékhoz.

Tordai hasadék

 

A Tordai hasadék egy  mészkő-hasadék a Torockói-hegységben,  1938 óta védett terület. A kb. 2 km hosszú szakadékon az Aranyos folyóba ömlő Hesdát-patak folyik át. A hasadék két oldalán Peterdi-gerinc és a Kövesbérc-Szindi mészkőgerinc húzódik, a sziklafalak 250-300 méter magasak. A falakban 32 feltárt barlang van, ezek közül a legnagyobb a Porlik-barlang (75 méter hosszú, 19 méter széles és 11 méter magas). A Tordai-hasadékhoz több legenda is kapcsolódik, melyek közül a legismertebb Szent László királyhoz köthető. A hagyomány szerint, amikor a kunok üldözték, a király imájára a hegy kettéhasadt, így menekült meg. A hasadék felett állítólag Szent László lovának patkónyoma is látható. Állítólag…

A kisbuszokat a fizető parkolóban hagytuk, majd szépen elindultunk a hasadék felé az árnyékos erdei úton, és szinte rögtön egy stabil hídon átkeltünk a patak felett, majd mentünk szépen előre az ég felé törő sziklák alatt. A vadregényes út nem állítja megoldhatatlan feladat elé a turistát, igaz helyenként nagyobbakat kell lépni, meg a kövek is csúszósabbak, de simán lehet haladni. Közben átkeltünk még két kisebb hídon, az egyik felülete folytonossági hibáktól szenved, vagyis hiányzik egy-két deszka, de járható :-).

 Az egyik sziklafalon hegymászók gyakoroltak, ugyanis a hasadék kiváló gyakorló terepnek számít. Több rövidebb fotós pihenőt beiktatva körülbelül másfél óra alatt értünk ki a hasadékból a Magyarpeterd felőli oldalon. Visszafelé lehetett választani, hogy felkapaszkodunk az igen meredek gerincre és ott megyünk végig, itt a szenzációs kilátás a jutalom, vagy ugyanazon az úton, amin jöttünk, visszamegyünk, árnyékosabb, és rövidebb. Néhány bátor vállalkozó úgy gondolta, hogy azt a gerincet mindenképpen látni szeretné, ők egy túravezetővel megerősítve nekivágtak, a többiek pedig elindultunk vissza, immár saját tempóban, így alig ötven perc alatt vissza is értünk, a jutalmunk a sorban állás nélküli frissítő vásárlása volt a büfében :-)

A gerincen érkező társaság egy kis késéssel ugyan, tikkadtan, de annál jókedvűben érkezett meg a parkolóba, innen alig félórányi útra volt csak szállásunk, a torockói Panoráma Panzió.

Torockó egykori bányászváros, a Székelykő hármas csúcsa alatt található, Erdély talán legszebb faluja, szinte színmagyar lakossággal. A település már teljesen az ide érkező turistákra rendezkedett be, egymást érik a vendégházak és panziók, illetve az ajándékboltok. A helyiek igyekeznek az épületeke karban tartani, ápolni a hagyományaikat, melynek eredményeképpen 1999-ben  Europa Nostra díjat kapott a település a kulturális örökség megőrzéséért.

Torockó

Unitárius templom

A Panoráma Panzió alig két perces sétára található a falu főterétől, a nevéhez híven tényleg remek a panoráma a Székelykőre ! A kisbuszokat leparkoltuk az udvarban, a szobákat elfoglaltuk,majd mehettünk is vacsorázni. A panzió – mint szinte mindegyik errefelé – családi vállalkozás, a háziak főztek a vendégekre, az ebédlő régi képekkel és falvédőkkel díszített, az asztalokról pedig nem hiányozhatott a pálinka sem. A háromfogásos vacsora pedig szenzációs volt: lucskos káposztaleves, sertéssült, vegyes köret és egy kis desszert a végén… Senki nem maradt éhesen!

Másnap reggel aztán volt szerencsénk megcsodálni a híres torockói napfelkeltéket! Nem elírás, ugyanis Torockón kétszer kel fel a nap: először megjelenik a Várhegy mögött egy kis ideig, majd eltűnik, hogy azután a Székelykő felett ismét megjelenjen! A reggeli látvány után a bőséges reggeli következett, kellett is az energia, ma ugyanis a Székelykő leküzdése várt a társaságra. 

Napfelkelte 1

Napfelkelte 2

A várhegy és a Székelykő

Reggeli után felszedelőzködtünk, és a falun keresztül elindultunk a Nagy Árok irányában, egyenesen neki a hegynek.  Ha valaki csak úgy ránéz a Székelykőre, simán azt fogja mondani, hogy szemből nem is lehet felmenni. De fel lehet! A falut elhagyva, szépen elkezd emelkedni a kék kereszt jelzésű turistaút, majd mintegy félórai gyaloglás után kezdődik az igazi mászás. 

Egyre meredekebb lesz a felfelé vezető út, de a komoly durvulás a csak ezután jött: sziklás, kavicsos meredek út vezet felfelé, itt már azért észnél kell lenni!  A táv felénél egy forrásnál lehet felfrissülni: néhány évvel ezelőtt olvadáskor a forrás kirobbant-így mondták – és rengeteg kővel terítette be az útvonalat, ezeken másztunk fel. 

Köves  emelkedő

Itt már meredek volt

A felfrissülés után, amikor már azt hinné a gyanútlan alföldi turista, hogy ennél nehezebb már nem lehet,akkor kapja a következő   emelkedőt, ahol fűcsomók közt kell egyensúlyozni, kapaszkodó, vagy olyan hely ahol stabilan meg lehetne állni nem nagyon van benne. Az utolsó száz-százötven méter örökkévalóságnak tűnt, de egyszer csak elénk tárult a gerinc, ahol megpihentünk egy kis időre. Innen még egy rövid meredek, sziklás emelkedő következett, majd „csak” fel kellett kaptatni a Székelykő csúcsán álló, magyar nemzeti színekben pompázó oszlopokhoz. 1128 méter, 600 méter szintkülönbség, minden lihegéssel, kétszeri meghalással két és fél óra alatt megvolt!  

A Székelykő csúcsán

Az elénk táruló látvány feledteti a kínokat: ha balra nézünk, Torockószentgyörgy várának romjai is láthatóak, lent Torockó, mögötte az Ordaskő, egész egyszerűen lenyűgöző!  A két oszlop, ami itt áll, néha román nemzeti színekben, máskor pedig a magyar nemzeti színekben pompázik, attól függően , hogy melyik náció képviselői jártak arra utoljára...

A távolban Torockószentgyörgy

előttünk pedig Torockó

Szépen összevártuk a lemaradó társainkat, majd elkészültek az ilyenkor szokásos fotók is, ettünk-ittunk egy keveset, majd némi noszogatásra elindultunk lefelé a piros jelzésen. A gerincen átsétáltunk a Várhegyre, majd a piros jelzést követve bevettük magunkat az erdőbe. 

A kellemes, árnyékos turistaút hamar megizzasztotta a társaságot, ugyanis elég meredek lefelé, fától fáig cikázva kell haladni, elég egy rossz mozdulat és már csúszik is ki az ember lába! Ahogy haladtunk lefelé, még meredekebb lett az út, itt már a túrabottal közlekedők sem érezték magukat biztonságban, szerencsénkre elég száraz volt az út, mert ha itt eső után indulunk el, szerintem az egész csoport gatyafékkel megy az aljáig…

Nem adja vissza, hogy milyen meredek is valójában

 Elég sok időnek tűnt , mire sikerült leküzdeni a meredek  szakaszt, innen szinte egyenesen kellett haladni az erdőben, majd kiértünk a hegy oldalába,  innen pedig szépen bevitt az út a faluba. 

Az Alső Kővár utcán a forrásnál megpihentünk, és szóba elegyedtünk az oda érkező helyiekkel, akik műanyag kupákkal, flakonokkal, sőt volt, aki hordóval vitte a vizet, ugyanis a nagy szárazság miatt Torockószentgyörgyön már nem volt ivóvíz a vezetékben, és Torockón sem volt tanácsos inni a vezetékes vizet! Mondták is hogy korábban nem volt erre példa, de ez már a második egymást követő év, amikor a szárazság miatt nincs elég víz…

A forrástól továbbgyalogolva, kellően kitikkadva betértünk a Székelykő Koccintóba, ahol egy hideg sörrel-üdítővel megünnepeltük, hogy sikeresen leküzdöttük a hegyet. Innen visszamentünk a Panzióba, mindenki rendbe szedte magát, és aztán átkocsikáztunk Torockószentgyörgyre, ahol vásárolhattunk termelői sajtokat, majd a vártól nem messze egy háznál pedig lekvárokat és gyümölcspárlatokat. Aki akart elsétálhatott a nem messze található várhoz, de az a kis túra nem lett nagy siker, ugyanis a várrom le volt zárva, felújítási munkálatok miatt. Visszamentünk Torockóra, majd jött a nap fénypontja: annak aki megmássza a Székelykőt, a Forrás Borozóban  annak tulajdonosa, Torockó ismert  figurája, Balogh Szabolcs, csekély 10 lej ellenértékben egy kézzel kitöltött , takaros kis oklevelet ad át, némi rituálé keretében,ettől kezdve hivatalos, pecsétes tanúsítvánnyal igazolhatja  annak tulajdonosa, hogy Ő bizony most már rendes székely ! Errefelé ugyanis úgy tartja a szájhagyomány, hogy az nem is rendes székely, aki legalább egyszer meg nem mássza a Székelykövet! A környékbeli iskolások rendszeresen járnak fel a hegyre, eleget téve a hagyományoknak, na meg a környékről is sokan jönnek emiatt is Torockóra. Az oklevelek átadására persze koccintani kellett, és még egy vicces úriemberrel is összefutottunk a műintézményben.

Ez után nem maradt más hátra, minthogy visszamenjünk a szállásra ugyanis a vendéglátóink újabb fantasztikus vacsorával vártak bennünket. A csorbaleves valami isteni volt, a másodikként felszolgált sertéspörköltre sem panaszkodott senki, a kis diós süti a végén pedig teljessé tette a kulináris remekművet. Az asztalról persze ott volt a kötelező pálinka adag is …

 

A vacsora után a csapat egy része még sétált egyet a faluban, aztán szépen elcsendesült mindenki, a csúcstámadás, na meg a pokoli meleg kivette az erőt társaságból!

 

Vasárnap reggel ismételten bőséges reggelivel kínáltak minket a szállásadóink, majd összecuccoltunk, elbúcsúztunk a vendéglátóinktól és elindultunk hazafelé. De nem nyílegyenesen, mert azért erre a napra is volt program, nem is akármilyen. Először a Kőközi szorosnál álltunk meg egy fotószünetre, majd Nagyenyed érintésével Szászsebesig mentünk az autópályán, a várostól pár kilométerre található a Vörös Szakadék, vagy más néven a román Grand Canyon, ugyanis erősen hasonlít a Colorado államban található természeti csodára.

Köközi szoros

A helyet egy kavicsos úton lehet megközelíteni, eligazodni mindössze néhány kézzel írott iránymutató tábla segít. A látnivaló előtt a mezőn bárhol le lehet parkolni, innen már csak egy „laza séta”… vagyis először le kell menni egy meredek részen az árok aljára, majd onnan egy hasonló emelkedőn ki kell kecmeregni onnan. Akin túracipő volt annak se volt egyszerű, de a  laza séta kifejezés néhányunkat szandál,  illetve utcai cipő viselésére sarkallt, na, nekik kicsit mókásabb volt  a fel és a lemenet :-)  Miután az árkot leküzdöttük egy csapáson keresztül  egy kis dombra kellett felmenni, ahonnan tényleg csodás látvány tárult elénk!

A Vörös Szurdok

A vörös agyagból és szürke homokkőből álló , legmagasabb pontján 500 métert elérő hegy szinte függőleges fala fantasztikus látványt kínál.  A 60 millió évvel ezelőtt létrejött területen néhány éve dinoszaurusz fosszíliákat találtak.

A sziklafal előtt több kisebb domb található, ezekről remek fotókat lehet készíteni, miután a kötelező csoportkép is elkészült visszaindultunk. Visszafelé sem volt egyszerű, de azért mindenki sikeresen visszajutott a kiinduló helyre, majd visszaültünk a kisbuszokra, hogy a közeli Dévára menjünk, itt „magos Déva Várának” megtekintése volt a program.

Déva várát néhány éve megnéztük,  azonban a felújítása az óta is tart, és elég látványos változások történtek. Kialakítottak egy várszínház jellegű rész, rendbe szedték a várfalakat, és lépcsőket építettek a falakon lévő gyilokjárókra. Szépül a vár és még nincs vége a munkálatoknak.

Déva

 

A vár a főutcáról

A vár megtekintése után még csavarogtunk egy kicsit Déva főutcáján, generáltunk egy közepes méretű bevételt egy cukrászdának, majd hazafelé vettük az irányt. Kora este értünk haza, kellemesen elfáradva, élményekkel gazdagon. Külön köszönet  jár a Túrázz Velem Turista Egyesület minden tagjának , aki megszervezte és végigvitte ezt a remek utat. Hová megyünk legközelebb? :-)