Advent a Magas-Tátrában

 

Szentantal-Selmecbánya-Zólyom-Késmárk-Lőcse-Csorba tó-Hrebienok-Kassa

Már-már szokásosnak nevezhető adventi kiruccanásunkat ezúttal északi szomszédunkba Szlovákiába terveztük, a Magas-Tátrát és a Felvidéki városokat még úgysem láttuk, úgyhogy időszerű volt megnézni magunknak.

 

A szokásos hajnali rutin után Budapestről indulva, kora délelőtt már át is léptük a szlovák –magyar határt Parassapusztánál, és haladtunk szépen  napi első megállónk, Szentantal felé. Itt már mindent belepett a nem kis mennyiségű hó, az utak persze letakarítva, ők úgy látszik számítottak a hóra… Még nem volt 10 óra, amikor buszunk beparkolt a rendesen lehavazott parkolóba, mi pedig egy pici séta után máris a falu nevezetessége a Koháry-Coburg kastély előtt álltunk.

Szentantal (szlovákul Svätý Anton) felvidéki község, nem messze Selmecbányától fekszik a Selmec-patak partján. Nevét az egyik első ismert keresztyén remete, Szent Antal tiszteletére szentelt templomáról kapta. Első írásos említése 1266-ból maradt fenn, az évszázadok során több család is birtokolta, úgymint a Hontpázmány nemzetség, a Pálffy család, az Illésházyak, a Koháryak, illetve a Coburgok. A település a 16. században megkapta a mezővárosi rangot, az itt élők főként bányászattal, kőfejtéssel és erdei munkákkal keresték a kenyerüket. A község és vidéke része volt a Mátyás király által létrehozott, Zólyom-központú királyi erdőbirodalomnak.

Koháry András gróf a 18. században Magyarország egyik legtehetősebb családjának tagja volt. 1744-ben építtette barokk stílusban a máig kiváló állapotban lévő kastélyt, mely a 19. század-eleji korszerűsítés során klasszicista jegyeket is kapott. 365 ablaka, 52 terme, 12 kéménye, 7 árkádja és 4 bejárata van, felépítésében a naptár-szimbólum fedezhető fel. Egész évben látogatható, vezetéssel persze.

Miután bejutottunk az egyébként jéghideg épületbe – nem fűtenek egy helyiséget sem – egy előteremben néhány percben az idegenvezetőnk beszélt a kastély történelméről, majd nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy fotózni-videózni és a berendezési tárgyakhoz nyúlni szigorúan tilos! Belső kamerahálózat van, a Nagy Testvér mindent lát, illetve egy helyi kísérő jött a csoporttal, aki beengedte a népeket a szobába, majd miután megnéztük, akkor utolsónak Ő jött ki, bezárta, majd nyitotta a következőt…

A helyiségek gyönyörű állapotban vannak, eredeti bútorokkal berendezve, a fogadószalontól kezdve egészen a szolgálólány kis szobájáig. A korabeli arisztokrácia nem spórolt ha a luxusról volt szó, ezt igyekeztek a kiállított tárgyakkal éreztetni. A szobák funkciójuk szerint vannak berendezve, az étkező, a nappali, a hálószoba, a könyvtárszoba látványos elrendezése, használati tárgyai a korabeli divattrendeket és ízlésvilágot mutatja be. Nagyon sok bolgár utalás is van a kastélyban, ugyanis a Coburg család leszármazottjai közt bolgár cár is volt és a mai napig jelen vannak Bulgária közéletében.

A kastély végigjárása után még megnéztük az alagsori vadászati- és fegyverkiállítást, rengeteg fegyver, illetve kitömött állat található itt, pazar diorámákat készítettek a szervezők. Átfagyva jöttünk ki a kastélyból, gyorsan visszaültünk a buszra, de sokat utazni nem kellett, mindössze kilenc kilométerre voltunk a napi következő úti céltól, Selmecbányától.

Selmecbánya, Városháza

A város az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányavárosa, ahol főként ezüstöt bányásztak. A középkorban mesés gazdagság rejtőzött itt a vulkanikus hegyek mélyén. A város alapítását illetően több legenda is létezik. A legismertebb szerint a város mellett található ezüst- és aranylelőhelyeket két szalamandrának köszönhetően találta meg egy Sebenitz nevű pásztor, az Óhegy lábánál. IV. Béla 1238-ban szabad királyi városi rangra emelte. A tatárjárás után a király bajor és szász bányászokat telepített be, akiknek 1245-ben jogkönyvét is megerősítette. A középkorban évszázadokon át Magyarország legfontosabb ezüst- és aranybányái voltak itt, a bányák a Waldbürgereknek nevezett polgárság kezében voltak – e jogokat a kincstár csak később szerezte meg. 1443-ban szörnyű földrengés pusztította el a várost.

Virágkorát a 15. századtól a 18. századig élte. A világon először itt alkalmaztak puskaport a bányászatban (1627-ben). 1717-ben itt kezdődött meg az iskola rendszerű bányászati szakemberképzés, amit 1735. június 22-én III. Károly Felsőoktatási szintre emelt, ezzel megszületett a világ első műszaki felsőoktatási intézete, a Bergschola (Felsőfokú Bányatisztképző Intézet). 1762. október 22-én kelt Systema nevű leiratában Mária Terézia megerősítette az udvari kamara döntését, így akadémiai rangra emelte a bergschola-t. 1770-re a világ első bányászati akadémiája, (Academia Montanistica).

1782-ben Magyarország harmadik legnagyobb városának számított Pozsony és Debrecen után 23 192 lakosával (elővárosokkal együtt mintegy 40 000 lakossal). 1786-ban elnyerte a jogot, hogy országos vásárokat tarthasson. A 19. század folyamán bányavárosból iskolavárossá vált, de a 20. század során ezt a szerepét is jórészt elvesztette. Hegyek közti, elzárt helyzetéből fakadóan a gazdasági fejlődés elkerülte, és a város is elszegényedett.

Történelmi belvárosát 1950-ben nyilvánították védetté, azonban felújítás hiányában az 1970-es évekre az épületek borzalmas állapotba kerültek. A komplex rekonstrukció végül 1979-ben indult meg. A műemléki városközpontot és a környék ipartörténeti értékeit az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította 1993. december 11-én. Bár a felújítás azóta is folyamatos, a belváros épületeinek egy része (így például az evangélikus líceum, ahol Petőfi is tanult) sokáig elhanyagolt, lehangoló állapotban volt.

Buszunk nem ment be a belvárosba, hanem egyenesen a város feletti dombon magasodó Újvár felé vette az irányt. Az erősen lehavazott Jozef Karola Hella nevű utcán szálltunk le, majd a bezárt Újvár mellett egy kis utcán a házak közt sétáltunk le a belvárosba, innen egyébként remek kilátás is nyílik Selmecbánya épületeire. 

Selmecbányai kilátás

Az óvárosba leérve a Námestie svätej Trojice nevű teret körbesétáltuk, majd aki akart, az idegenvezetővel elment a Bányászati múzeumot megnézni, vagy csak úgy magától csatangolt egyet.

Emlékmű a téren

 Az utóbbi szimpatikusabb volt, így aztán elindultunk a Kamerhofská utcán, adventi nyüzsgést keresve. Olyan igazit nem találtunk, viszont a Kamerhofská 5 szám alatti kapualjba benézve egy kisebb kézműves adventi vásárra akadtunk. Nápolyi, karácsonyi díszek, méz, forralt bor, volt itt minden, csak kicsiben. A helyi Mikulással is sikerült összefutni, sőt magával az ördöggel is, aki valami fekete porral(?) minden szembejövő orrára tett egy pöttyöt. 

A helyi Mikulás

Betyár jó forralt bort ittunk, mint később az árus –magyarul- elárulta, hogy a harminc literes edényben a bor mellett rum is volt gazdagon, az itóka hatása a ballisztikus rakéták hajtóanyagával egyenértékű volt :-)

Kellően felmelegedve indultunk visszafelé, amikor mindannyiunkon erőt vett az éhség, így beültünk a Reštaurácia Svätá Barborka nevű pizzériába, ami a főtér sarkán található. Na, itt már magyarul nem boldogultunk (mint később rájöttünk, nem is nagyon fogunk, de erről majd még lesz szó), maradt az angol. A pizza finom volt, a kávé szintén, és nem utolsósorban kellemes meleg volt bent, a teraszról pedig látni szinte az egész teret. Kevéssel a megbeszélt idő előtt megjelentünk a felszállóhelyen, jött a busz felugrottunk és már gurultunk is mai harmadik megállónk, Zólyom felé. A két város közti közel 35 kilométeres utat egy kanyargó, behavazott úton tettük meg, érdekes volt látni a vidéki, nem turisták szemének szánt Szlovákiát is.

Kora délután értük Zólyomba. A település első vára, a Pusztavár (szlovákul Pustý hrad) a mai várostól délnyugatra emelkedő hegygerincen, a 11. században épült. A vár alatt létesült város első említése 1135-ből való. A vár mai formájában a tatárjárás után, az 1370-es években épült ki. 1605-ben Bocskai István, majd 1620-ban Bethlen Gábor foglalta el. Bethlen 1618–1620 között és 1622-ben a Szent Koronát Pozsonyból előbb Nyitrára, majd Zólyomba vitte, ahol majdnem egy évig őrizték. Azután Kassára és Eperjesre, végül Ecsedre vitette a koronát, hogy azután onnan Kassára visszahozva átadja II. Ferdinándnak a nikolsburgi béke értelmében. A kuruc harcokban többször cserélt gazdát, 1703. november 15-én itt futamították meg Bercsényi Miklós kurucai Forgách Simon császári seregét. Hosszú ideig az Esterházy család tulajdona, tőlük 1802-ben szerezte vissza a királyi kincstár. A vár helyreállítása ekkoriban nagyrészt megtörtént. 1919. június 7-én a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadserege visszafoglalta Csehszlovákiától. A trianoni diktátumig Zólyom vármegye és a Zólyomi járás székhelye volt. 1944-ben a szlovák nemzeti felkelés egyik központja volt, majd a szovjet Vörös Hadsereg 1945. március 14-én foglalta el.

Zólyom vára

A vár alatt parkolóban sikerült a busszal megállni, majd besétáltunk a várudvarra, ahol mindössze egy magyar nyelvű emléktábla jelzi, hogy a várban született 1554. október 20-án Balassi Bálint költő. Egyetlen emléktábla, semmi más…

A várban egyébként a Szlovák Nemzeti Galéria kiállítása található, a kellemes melegben pazar szárnyas oltárok, illetve vallási témájú szobrok mellett egy –két egész érdekes festmény is látható. 

Ezek után aztán szépen átsétáltunk a közeli főtéren található adventi vásárba. Az elnyújtott, hosszú téren a füstölt kolbásztól kezdve az édességeken át a hivatalos szlovák emléktárgyakig mindent lehet kapni, természetesen innen sem távoztunk úgy, hogy egy forralt bort vagy egy jó meleg teát ne ittunk volna meg. Ott jártunkkor kezdett el sötétedni, és a helyiek is kezdtek gyülekezni a téren, ami egészen korrektül fel is volt díszítve.

Zólyomi Hangulat

Miután kinézelődtük magunkat, visszamentünk a parkolóba, mert egy jó két órás út még előttünk állt a szállásunkig. A jól kiépített szlovák autópályán tempósan lehetett haladni, függetlenül attól, hogy szint az egész országot vastagon belepte a hó, úgy látszik itt tényleg felkészültek erre a helyzetre. Néhány éve már jártunk erre, akkor megálltunk az egyik híres síterepnek számító Donovaly-n, most csak áthaladtunk rajta, de így behavazva, kivilágított sípályákkal teljesen más arcát mutatta. Kora este érkeztünk meg a Kakaslomnic nevű falucska mellé, itt volt a szállásunk. 11 egyforma épület, az épületekben apartman-ok vannak kialakítva, lifttel ellátva, szóval minden adott a pihenéshez.  Talán csak annyi negatívumot lehet felróni, hogy az étterem a főépület mellett van, és oda át kell sétálni, ez a kellemes meleg szobából nem mindig esett jól. A vacsora a már megszokott szabadszedéses, több fogásos menü volt, sajnos, aki nem igyekezett, már nem tudott minden fogást megkóstolni, vagyis azt ette, ami maradt, ugyanis a konyha nem állt a helyzet magaslatán és nem mindenből pótolta azt, ami elfogyott. Mert finom volt minden, csak nem jutott mindenkinek…   

 

Másnap reggel, ahogy kivilágosodott, máris a szemünk elé tárult a Magas-Tátra, a Kárpátok legmagasabb hegyvonulata, s egyben a világ legkisebb magashegysége. Pazar látvány a kora reggel, a felkelő nap által megvilágított, behavazott hegycsúcsok látványa… azonban a fogcsikorgató hideg hamar meggyőzött, hogy keressük meg az éttermet, mert ott melegebb van :-)

A Magas Tátra vonulatai

Reggeli után elbuszoztunk a nagyon közel lévő Késmárkra. A település területe már a késő kőkorszakban lakott volt, egyesek szerint már 1190-ben apácakolostor állt itt. A települést először 1251-ben említik, IV. Béla ekkor telepített ide német telepeseket. Városi jogot 1269-ben kapott, 1368-ban már városfalak védték. A város a 13.–14. században sorra kapta szabadalmait és kiváltságait. 1431-ben és 1441-ben a husziták dúlták fel, 1440-ben a Szapolyaiaké, majd 1583-tól a Thökölyeké lett és csak 1655-ben vált szabad királyi várossá. A 16. század közepén viszály dúlt Lőcse és Késmárk között az árumegállító jog miatt, amely több fegyveres összecsapáshoz vezetett. 1741-ben és 1787-ben tűzvész pusztította. A trianoni diktátumig Szepes vármegye Késmárki járásának székhelye volt.

 

A város két evangélikus templommal is rendelkezik, ezek közül az ismertebb az 1687 és 1717 között épült fatemplom. 1681-es soproni országgyűlés 26. cikkelye engedélyezte a protestánsok számára a templomépítést a városon kívül egy adott helyen, kizárólag egyházi forrásokból. A legolcsóbb építőanyag a fa volt, ezért az utolsó öt templom, amely eredeti állapotában fennmaradt Szlovákia területén, fából épült. Annyira szigorú volt a szabályozás, hogy szegeket illetve semmilyen más anyagot nem használhattak, csak és kizárólag fát. Kívülről azonban ez nem egyértelmű, ugyanis szépen be van vakolva az épület, de a belső az fantasztikus! Az 1500 fő befogadására alkalmas templom építésébe a környező városok lakosai is részt vettek. Csodával határos módon túlélt mindent, napjainkban az Unesco Világörökség része, istentiszteleteket már nem tartanak benne, csak turistalátványosságként szolgál. Egy idős néni nyitotta ki nekünk a templomot, odabent csak fotójegy vásárlásával lehet szabadon fényképezni, illetve néhány hűtőmágnest illetve képeslapokat és egyéb apróságokat lehet vásárolni.

Akésmárki fatemplon kívülről...

 

...és belülről

A régi fatemplom után megnéztük a közvetlenül mellette álló Új evangélikus templomot is, azonban az előzőhöz képest ez jellegtelen. Az egyetlen, számunkra említésre méltó látványosság Thököly Imre fejedelem síremléke, akinek hamvait 1906-ban hozták haza Törökországból és helyezték végső nyugalomra a szülővárosában.

Az új Evangélikus  templom

 

Thököly Imre sírja

A templomok megtekintése után elsétáltunk az óváros északi részén álló Thököly várhoz. Kora délelőtt volt, de hihetetlen módon szinte senki nem volt az utcákon rajtunk kívül, olyan volt, mintha kihalt volna a város. 

A kihalt főtér és a városháza

A várat a 15. században építették, majd többszöri átépítés után nyerte el mai formáját. 

A késmárki Thököly vár

Bemenni sajnos nem tudtunk, de kívülről is egész jól néz ki. A vár előtt áll Thököly Imre lovas szobra, háttérként pedig a Magas Tátra vonulatai szolgálnak.

 

A fő utcával párhuzamosan sétáltunk vissza, majd körbejártuk a Szent Kereszt templomot, és a közvetlenül mellette álló, szépen felújított harangtornyot is, mely egy időben őrtoronyként is funkcionált.

 A kulturális látnivalók után beültünk egy kicsit a fő utca egyik kávézójába, majd visszatértünk a buszunkhoz és már haladtunk is tovább, Lőcsére. 

 

Időközben kiviggyant a nap is, és a buszból szinte kézzelfoghatóak voltak a Magas Tátra vonulatai.Körülbelül háromnegyed óra alatt értünk át Lőcsére. Az egykori Szepes vármegye székhelyeként és legjelentősebb településeként jegyzett város területe már a 9. században is lakott volt, a mai várost a tatár hordák távozása után a Menedékkőről visszatérő szepesi szászok, a cipszerek alapították a Hernád lapályának jól védhető, kiemelkedő részén. Oklevélben 1245-ben említik először. 1271-ben már a szepesi városok szász tartományának fő helye, 1772-ig a szepesi szász kamaragrófság székhelye. Falai a 13. században épültek, majd a 15-16. században alakították ki ma is látható véd műveit, melyek 44 hektáros területet kerítenek be, és ezzel az ország legjelentősebb települései közé számított. Híres gimnáziumát 1672-ben a jezsuiták alapították, 1687-ben az ellenreformáció visszaadta a templomokat a katolikusoknak. A Rákóczi-szabadságharcban háromhavi ostrom után védői feladták, 1709–10-ben újra a császári seregek kezére került. Hadi felszereléseit a 18. század elején elvitték, de véd művei jórészt ma is állnak, a város a trianoni diktátumig Szepes vármegye székhelye volt.

 

A buszunk a városfalon belülre vitt bennünket, a polgármesteri hivatal előtt sikerült is nem teljesen szabályosan leparkolni. A kis fás, hóval borított parkban már pakolásztak a kézműves termelők és a forralt bor árusok, illetve folyamatban volt a hangtechnika felállítása is, este valószínűleg kisebb buli volt leszervezve. Elsétáltunk a Szent Jakab Bazilikába, ahol megcsodáltuk a főoltárt, mely Lőcsei Pál mester alkotása 1502-ből, 18,62 m magasságával a világ egyik legszebb és legnagyobb gótikus oltára.

Szent Jakab Bazilika

A méltán híres szárnyasoltár

Itt látható még többek közt a Jókai regényből ismert Garamszegi Géczy Julianna, azaz a lőcsei fehér asszony padja is, amit a helyiek azért tettek ki az ajtóhoz közel, mert a nagyságos asszony nótorikusan elkésett a miséről és ilyenkor persze a gyülekezet felét felállította a helyéről, hogy a saját helyére leüljön. Ezt megunva a padot szépen kitették a mostani helyére, oda úgy és akkor ült le amikor akart… 

A lőcsei fehér asszony padja

Jókai Mór romantikus regényben (A lőcsei fehér asszony) „dolgozta fel” az asszony életét, s ennek nyomán máig úgy él a köztudatban mint Lőcse árulója, aki 1710. február 13-án beengedte a császári csapatokat a városba. Valójában csupán üzeneteket, leveleket közvetített a védők és az ostromló csapatok parancsnoka, Georg Löffelholz altábornagy között, s a város előzetes tárgyalások eredményeképp, szabályos kapituláció útján került a császáriak kezére. Ennek ellenére már a korabeli kuruc „propaganda”, a Mercurius Veridicus című időszakos hírlap is „egyetlen ledér nőszemély” számlájára írta a város elestét.

A templomból kisétálva hamarosan egy újabb, közismert épületet láttunk: bizonyára sokan olvasták Mikszáth Kálmán Fekete Város című könyvét, amely itt, Lőcsén játszódik. A könyvből készül tv filmet is itt forgatták, a lőcsei városháza mely 1615-ben épült meg mai árkádos formájában, központi helyszíne a történetnek.

A városháza

 Az épület oldalában áll egy korabeli szégyenketrec is, melybe a ledér nőszemélyeket zárták be, őket pedig a felhergelt tömeg meghajigálta rohadt almával, paradicsommal, vagy éppen ami a kezük ügyébe került.A Namestie Majstra Pavlán tovább sétálva megnéztük a Thurzó palota impozáns homlokzatát, amely ma a lőcsei levéltárként funkcionál.

Thurzó Palota

 Ezek után visszamentünk a kis parkba, és itt sikerült inni egy olyan isteni forral mézbort, mint még soha. Elképesztően finom volt, a kellően átfagyott turistának nem is igen kellett más :-)

 

Mikor sétáltunk vissza a buszhoz, az tűnt fel először, hogy nem így hagytuk itt… Sofőrünk elmesélte, hogy alig távozott a csoport, megjelent egy rendőrjárőr. Pilótánk már a legrosszabbra és vaskos bírsága készült, mikor a rendőrök szóltak neki, hogy indítsa a buszt, mindjárt csinálnak neki helyet, hogy rendesen be tudjon állni a pakolóba. Úgy is volt, villámgyorsan szétzavarták azokat az autósokat, akik a busz parkolóban álltak, majd benavigálták a buszt a helyére, és mosolyogva távoztak. Ez is ritkaság, pláne Szlovákiában, egy magyar busszal…

 

Ezután szépen elindultunk mai napi természeti látnivalónk, a Csorba tó felé. A Csorba-tó (szlovákul: Štrbské pleso) a második legnagyobb tó a Tátra déli oldalán, 1346 m tengerszint feletti magasságban. Lőcséről kb. 40 perc alatt értünk el a tóval azonos nevet viselő faluba. A település a Tátra körút nyugati, a Fiatalság útja keleti végén és a Tátrai villamosvasút és a Csorbáról (szlovákul: Štrba) közlekedő fogaskerekű végállomásánál fekszik. Nevét az alatta fekvő Csorba faluról kapta, amelynek határában fekszik.

Hatalmas parkolót alakítottak ki, van fedett része is, illetve busszal is gond nélkül meg lehet állni. A parkolóból kb. 10 perc séta egy kis emelkedővel megspékelve, és máris a tóparton álltunk, magából a tóból azonban semmit nem lehetett látni, teljesen be volt fagyva és a hó is belepte.

Csorba tó

 Gond egy szál se, a remekült kialakított útvonalon, télen is könnyedén körbe lehet sétálni a tavat, helyenként még a befagyott tóra is rá lehet menni. A hely népszerűségét jelzi, hogy folyamatosan jöttek –mentek az emberek, szánkóval, sílécen, gyerkőcökkel vagy kutyákkal körbe a tó körül minden irányban. Az út mellett időnként tájékoztató táblák vannak, melyek szlovákul és angolul a tó körüli élővilágról adnak információt. Séta közben láttunk siugró sáncot is: először 1935-ben, majd 1970-ben rendeztek itt világbajnokságot, a megmaradt két sánc azonban felújításra szorul. Séta közben, ha csak nézelődnénk, le lehet ülni az út mellett álló padok egyikére, vagy a kialakított fotóhelyekről lehet jó képeket csinálni.

Háromnegyed óra alatt kényelmesen körbe sétáltuk a tavat, majd a mindenhol is jelenlévő szuvenírárusokat néztük meg, illetve a hivatalos szuvenír shopban beszereztük a Tatra tea adagunkat is :-). Késő délután indultunk vissza a szállásunkra, előtte azonban még lerohantuk a poprádi Tesco-t, beszerezve az elmaradhatatlan sör, csoki és egyéb hazahurcolandó dolgokat :-)

Poprádról már tényleg csak néhány perc volt a szállodánk, majd a szokásos, szedd magad vacsora után nagyon senkit sem kellett ringatni, aki akart az jót aludt…

 

Vasárnap reggel nyoma sem volt az előző napi látványnak: a hegyek elbújtak a felhők mögé, kellemetlen szél fújt, és gyengén havazott. Reggeli után berámoltunk a buszba, majd elindultunk a Tarajka, vagyis a Hrebienok irányába. Busszal a Magastátra nevű falucskáig mentünk, mely 14 tátrai település közös közigazgatási egysége. 1990. november 23-án alakították meg Ótátrafüred néven a Magas-Tátra három addig önálló községéből, Csorbatóból, Ótátrafüredből és Tátralomnicból, melyekhez összesen 15 községrész,telep és település tartozott, majd 1999. január 1-jén kapta mai nevét. A polgármesteri hivatal és az önkormányzat székhelye Ótátrafüreden van.

Ótátrafüred

 

A parkolóból sétálni kellett egy keveset a felvonó alsó állomásáig, itt a jegyvásárlás után vártunk egy keveset, ugyanis a szerelvény harminc percenként közlekedik, a felvonó egyszerre 160 embert képes szállítani. Az időjárás egy kicsit már szelídült, viszont a környező hegyek még mindig elvesztek a ködben. A felvonó pontosan indult, a menetidő kb. hét perc, és már fent is voltunk a Tarajkán. Menet közben láttuk, hogy egyébként gyalog is fel lehet menni, mert az út le van takarítva, az idegenvezetőnk szerint egy óra alatt kényelmesen fel lehet menni… Na, majd legközelebb!

Megyünk felfelé

A Tarajka (szlovákul Hrebienok), a Nagyszalóki-csúcs keleti gerincén lévő teraszos hegyfok, vagyis taraj 1285 méteres tengerszint feletti magasságban. Nevét a formájáról kapta. Fenyőerdővel borított északkeleti oldala meredeken esik a Tar-pataki-völgy felé, míg déli oldala lankásan ereszkedik Ótátrafürednek. Odafent rögtön belefutottunk a Hrebienok kabalaállatába egy medveszobor képében, akit Kubának hívnak …

Elsőként rögtön megnéztük a minden évben elkészített jégpalotát, melynek minden évben más a témája, idén a Westminster apátságot faragták ki, a templom építéséhez 1800 jégtömböt és 225 tonna jeget használtak fel, amelyet Lengyelországból szállították a helyszínre. Iszonyat látványos, benn a sátorban ugyan elég hideg van, de a fény és hangeffektekkel megspékelt jégpalota látványa feledteti ezt. Vannak trónusok, ahol fotózkodni is lehet, akár egyedül, akár párosban.

A jégpalota

 

A jégpalota után egy kis sétával elmentünk a Bilik menedékházig, a ma látható menedékházat (eredeti neve Guhr-menedékház) 1934-ben építették.

A BilÍk menedékház

 A mai nevét a házon lévő emléktábla szerint Pavel Bilík (1916–1944) ótátrafüredi pénzügyőr, síző, sí versenyző – akit a második világháború alatt Felsőtátrafüred felett harci tevékenység közben a németek elfogtak és a késmárki várban kivégeztek – tiszteletére kapta. Odabent kellemes meleg és gyors kiszolgálás fogadja az átfázott turistát, nem mellesleg a pult mellett a vendégház szuvenírjei is megvásárolhatók. Egyébként igen príma eszpresszót csinálnak a srácok :-)

 

Kicsit melegedtünk, majd elsétáltunk a szintén nem túl messze lévő Szilágyi Dezső kilátóhoz. 

Szilágyi Dezső kilátó

A névadó, Szilágyi Dezső, 1889-től 1895-ig volt igazságügy-miniszter, ő vezette be a polgári házasság intézményét Magyarországon. Persze nem ezért nevezték el róla a kilátót, hanem azért, mert bőkezű mecénása volt a tátrai turizmusnak és gyakran üdült Ótátrafüreden. A kilátót 1904. augusztus 8-án avatták fel. 2023. 08. 10.-én a Magyar Kárpát Egyesület fennállásának 150. évfordulóján leplezték le a névadót ábrázoló bronzplakettet. A köd miatt sajnos semmit nem lehetett látni a környező hegyekből így aztán visszamentünk a felvonóhoz, azonban az üzemeltető úgy gondolta, hogy megsűríti a járatokat. Gondolt egyet, elindította a szerelvényt fentről is és lentről is, így egy kicsit megkeverte a menetrendet, de a lényeg, hogy a csoport két részletben, de lejutott a hegyről.

 

Visszaültünk a buszra és egy jó két órás utazás következett Kassáig, ami napjainkban Szlovákia második legnagyobb városa, a róla elnevezett kerület és járás központja, katolikus érseki és evangélikus püspöki székhely. Területe ősidők óta lakott hely, ahol a 13. században Magyarországra bevándorló hospesek telepedtek le. A várost az írott források először 1230-ban említik, és ekkor már ősi idők óta létező városként hivatkoznak rá. Története során többször cserélt gazdát a város, magyar királyok, Aba Amádé, Csák Máté, a Habsburgok, kurucok, Bocskai István fejedelem, a törökök, mind uralták a várost, hosszabb-rövidebb ideig.

Kassa címere

1906.október 26-án  II.Rákóczi Ferenc fejedelem hamvait a kassai Szent Erzsébet dóm kriptájában helyezték végső nyugalomra Rákóczi József, Zrínyi Ilona Bercsényi Miklós és felesége Csáky Krisztina, Esterházy Antal és Sibrik Miklós földi maradványaival együtt.

1918-ban elfoglalták a várost a  csehszlovák légió katonái, azonban 1919. június 6-án a magyar Vörös Hadsereg visszafoglalta, majd a Clemenceau-jegyzék értelmében kiürítette. 1920. június 4-én a trianoni diktátummal hivatalosan is Csehszlovákiához került. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz. A város lakossága 1938. november 11-én ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar csapatokat és Horthy Miklós kormányzót. 1941. június 26-án tisztázatlan eredetű bombatámadás érte Kassát : három felségjel nélküli bombázó összesen 29 db százkilós bombát dobott a városra, 32 halálos és 82 sebesült áldozat mellett tetemes anyagi kár is keletkezett. Egy bomba nem robbant fel és cirill-betűs feliratokat találtak rajta, ennek alig várt ürügyén Magyarország deklarálta hadiállapotát a Szovjetunióval. 1945. január 19-én foglalta el a szovjet Vörös Hadsereg, ekkor újra Csehszlovákia része lett. 1945. április 4-én itt hirdette meg Beneš elnök a hírhedt kassai kormányprogramot, amely a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti…

Buszunk egész a belvárosig vitt minket, a Rooseveltova utcán szálltunk ki, és itt már a havazást felváltotta a havas eső. Pár méter után már a kassai Fő téren sétáltunk, elhaladtunk az Állami színház épülete mellett, majd sétáltunk a Szent Erzsébet dóm felé, ami Kassa egyik legjellegzetesebb épülete. Szlovákia legnagyobb méretű temploma, 1200 m² belső területével, és több mint 5000 fős befogadóképességével, az irodalomban ezt a templomot tartják a legkeletebbre elhelyezkedő gótikus székesegyháznak. Már a dóm oldalában is látható egy latin nyelvű megemlékezés az itt eltemetett II.Rákóczi Ferenc fejedelemről.

Az Állami Színház

 

A Szent Erzsébet Dóm

A templom megnézése helyett elsétáltunk a téren kialakított adventi vásárba. 46 bódé áll a tér két oldalán, egyik oldal a gasztronómiáé, a másik oldal a kézműves termékeket kínáló árusoké.

 Az időjárás nem igazán volt már kegyes hozzánk, ezért rövid nézelődés után beültünk enni a Pizza Café Napoli nevű helyre. Nem kellett csalódni, villámgyors a kiszolgálás, elsőrangúak az ételek, jó a sör, mi kell még?! 

Kellemesen jóllakva hagytuk el a helyet sétáltunk még egyet a téren, majd a csatlakoztunk a csoportunkhoz és elindultunk vissza a felszállóhelyre, majd elhagytuk Kassát és elindultunk Magyarország felé. Utólag azt kell mondanom, hogy Kassa nem szép város, rengeteg a felújításra szoruló épület, helyenként koszos is, egy igazi iparváros, aminek mintha nem lenne gazdája és fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele. A buszra várva álltunk az utcán, velünk szemben a Hilton hotel modern épülete, az utca túloldalán meg egy elhanyagolt épület, a szitaszerű ereszcsatorna pedig a gyalogosokra zúdítja az esővizet…Magyar nyelven lehet próbálkozni, de az időseken kívül vagy nem akarnak, vagy már nem tudnak megszólalni sem, ez Szlovákia nagy részére igaz .  Viszont ahová turista betoppanhat, ott patent rend van, működik minden ahogy kell, de ne nézzünk be a mellékutcákba például . 

Ettől függetlenül a Magas-Tátra gyönyörű, mindenféleképpen megéri megnézni !