Tscheppaschlucht – Villach
Nincs annál szebb reggel, amikor felébredve az ablakon
kinézve teljes valóságában néz vissza egy vagy több hegy... Reggel a Spik és a
többi csúcs volt az első, amit látni lehetett, még az ágyban fekve is! Nem
lehetett nem lefényképezni :-)
A reggeli az előző esti vacsorához hasonlóan zajlott,
csoportbemondás, majd rávetettük magunkat a kajára. Tényleg minden IS volt, aki
itt nem lakott jól az magára vessen! Felsorolni is hosszú lenne a választékot,
a lényeg tényleg az, hogy annyit evett mindenki, amennyit akart – persze a
józanész határain belül - de kivinni az étteremből egy morzsát sem lehetett.
Reggeli után egy laza másfél-két órás buszozás következett,
átmentünk Ausztriába, egészen Ferlach mellé, hogy végigjárjuk a
Tscheppaschlucht-ot. Légvonalban egyébként nincs messze a szállótól, de a
hegyeken nem lehet csak úgy toronyiránt átmenni, meg kell kerülni őket.
A szurdok Klagenfurttól délre kb.18 kilométerre található,
Karintia egyik legszebb természeti látványossága. Miután leszálltunk a buszról
egy hídon át kellett sétálni az E526-os jelzésű autóút felett, majd egy laza 10
perces séta után értünk el a pénztárig, közben elhaladtunk a Waldseipark
mellett, ami egy kisebb, de annál jobban kiépített és felszerelt kalandpark. A
szurdok belépődíjas, a belépőt egy kis büfé-jegypénztár kombinációjaként
funkcionáló bódéban lehet megvenni, itt még lehet beszerezni hideg vizet,
üdítőt, sört esetleg egy kávét, legközelebb ilyen lehetőség csak a túra végén
található Deutscher Peter étteremben van.
Az eddig szelíd, szinte sík útvonal innen elkezd gonosz módon emelkedni, és a kialakított lépcsőkőn egész nagyokat kell lépkedni, azonban a látvány feledteti a lépcsőzés okozta kínokat. A víz évszázadok alatt alapos munkát végzett, gyönyörű, ahogy a Loibach patak odalent folyik a köves sziklás mederben. A magas lépcsőket kisebb emelkedők és sziklafalba vájt út színesíti, és több helyen, kisebb hidakon kell átmenni, majd egy elég meredek vaslétra következett.
Jó háromnegyed órás kapaszkodás után az út jól láthatóan
ketté válik: van egy rövidítés, ami egyenesen az étteremhez visz, a másik,
hosszabb útvonal érinti a Tschauko vízesést, a Teufelsbrückét- azaz az
Ördöghidat, majd egy túraúton lehet megérkezni a Deutscher Peter vendéglőhöz.
Naná, hogy a hosszabb úton mentük!
Egy rövid emelkedős és lépcsős szakasz után egy egyenes részen a sziklaoldalba épített, korláttal védett úton mentünk tovább, majd egy függőhídhoz értünk, melynek a túlsó végén egy fémből készített csigalépcsőn lehetett tovább menni.
A hídról egy kisebb, bővizű vízesést lehetett látni, majd a csigalépcsőn felmenve, lefelé nézve az előbbi híd látható, tovább sétálva pedig egy másik még szebb vízesés tárult elénk, ami előtt a Teufelsbrucke áll, ezen lehett átsétálni.
 |
| Teufelsbücke |
A híd ki van díszítve
az Európai Unió tagállamainak zászlóival, és ahogy átsétáltunk rajta jobb
oldalra továbbhaladva elénk tárult a Tschauko vízesés. Ide külön egy faerkélyt
építettek, innen lehet szépen fotózni a vízesést, ami háttérnek sem utolsó.
Egész kis sor állt, itt ugyanis mindenki fotózik, még az is, aki nem szokott :-)
 |
| Tschauko vízesés |
Miután a fotók elkészültek, mentünk szépen tovább, az
innentől egészen közel halad a főút mellett, az erdős útvonal mellett botanikai
oktatással kedveskedtek az útvonal megálmodói: Több helyen oktató táblákkal
illetve a ritka virágok és erdei növények mellett információs kis táblák vannak
kirakva- németül tudók előnyben – ahol a növényekről illetve a környezetről
olvashatók hasznos információk. A vízeséstől elméletileg félóra séta a
Deutscher Peter vendéglő, - ami a túra vége – de akárhogy gyalogoltunk hősiesen
a nyári melegben, csak nem akart feltűnni az épület. Aztán egyszer egy táblán
kiírták, hogy már csak 300 méter, majd a túraútvonal ismét lement az erdőbe, a
patak mellett gyalogoltunk még legalább egy negyed órát, amikor egy kis kaptató
után végre kiértünk a parkolóba és előttünk ott állt az étterem. Így utólag
visszagondolva egy Rám-szakadékhoz hasonlót kell elképzelni, csak ez egy kicsit
nehezebb, és hosszabb.
A vendéglátó egységben elég nagy volt a nyüzsgés, a terasz
szinte tele, csak a szerencsének köszönhetően sikerült ülőhelyet találni. Mivel
inkább szomjasak voltunk, gyorsan megrendeltük az életmentő sört és limonádét,
amit elég gyorsan kihoztak, azt kell mondjam elképesztő finom kisüzemi sörük
van :-)
Szépen lassan a csoport minden tagja célba ért, miután
mindenki kipihente-lihegte magát, a parkolóban vártuk a helyi buszjáratot,
mivel visszamentünk a kiindulási pontra, ennek az ára benne van a belépőben! A
busz pontosan meg is jött, de addigra egy nagyobb német csoport is előkerült,
így a mi brigádunk egy része az idegenvezetőnkkel lemaradt a járatról, de a
szépkorú buszsofőr öregúr vidáman megnyugtatott bennünket, hogy „nur 5
minuten”, azaz öt perc és jön is vissza! Miután elhajtott a busszal az öreg, az
idegenvezetőnk akkor mondta, hogy járt már máskor is így, akkor az öt percből
háromnegyed óra lett… Kb. negyed óra múlva jött is vissza a busz, az öreg
megfordult és már szállhattunk is fel, mondanom se kell a busz abszolút tiszta
volt, nem valami szakadt, leharcolt, világháborús darab! Az ajtók becsukása
után a pilótánk sebességbe rántotta a buszt, és elindultunk a kanyargós úton,
nem is akárhogy! Sofőrünk úgy gondolhatta, hogy szórakoztat minket egy kicsit
és rally versenyzőként hajtott lefelé: utolsó pillanatos fékezés, nagy
sebességgel szűk kanyar bevétele -aki állt, dőlt, mint a tekebábú – a lejtőn
inkább az gázt nyomta, mint a féket, így elég hamar leértünk a kiindulópontra,
mondjuk az állva utazó, nem szomjas német fiatalokat nem igazán zavarta a
dülöngélés, sőt :)
A parkolóban aztán csatlakoztunk a többiekhez, akik az első
kanyarral jöttek, közülük néhányan még falfehérek voltak :-) . Egy gyors kávé
elfogyasztása után elindultunk Villach felé, napi második programunkra.
Villach Karintia második legnagyobb városa, fontos közlekedési csomópont Ausztriában illetve az Alpok Adria térségben is. A város a Dráva és a Gail folyók összefolyásánál épült, és már a rómaiak kereskedő útvonala itt haladt el. Történetes során több földrengés és tűzvész pusztította a várost, majd a második világháború alatt a város 85 százalékát lebombázták. Az újjáépítés azonban tökéletesen sikerült, mert ebből semmi nem látszik. Buszunk a moritschstrassei buszparkolónál állt meg, innen néhány perc alatt elsétáltunk a 10.Oktober Strasse-ig ahol jobbra fordultunk, és nagyot néztünk, ugyanis belefutottunk az 1936 óta ünnepelt Villacher Kirchentag ünnepi forgatagába. Az idén 77.alkalommal megrendezett ünnepségsorozat – csak a második világháború és a Covid mizéria alatt nem tartották meg - színes forgataga azonnal átírta az idegenvezetőnk forgatókönyvét, és egy néhány perces városismertető után lehetett menni, felfedezni a főteret és a városközpontot.
A szent Jakab székesegyház oldalában egy kisebb kovácsműhelyt állítottak fel, ahol éppen nagyon tüsténkedtek a kovácsok, a főtéren vendéglátó sátrak sorakoztak egymás után, érdekesség hogy minden ilyen vendéglátóhelynek külön zenekari színpada volt kialakítva. A főtér végén egy hatalmas, piros fehér szívet állítottak fel, amolyan selfie pontként, a helyiek és a turisták persze fotózkodtak is rendesen.
JA Dráva felett átsétálva vízpermet érte a gyalogosokat, ugyanis a folyóra telepítettek egy eszközt, melyből több tömlőn keresztül a magasba fecskendezték a vizet , időnként jobbra –balra elfordultak, időnként a víznyomás csökkent,, a szél pedig belekapott a vízpermetbe és kellemes vízpárával borította be a hídon sétálókat.
A folyó túlpartján egy fagyizóra lettünk figyelmesek, ahol kint is sokan ültek a teraszon, de bent is voltak, tehát ha ennyien vannak, rossz nem lehet. Odabent a falon körbe fagylalt automaták voltak, mindenki saját magának adagolta ki tölcsérbe illetve kis műanyag tányérba a nassolni valót, a tölcsérméret illetve a tálka súlya után kellett fizetni. Ahogy ott tébláboltam, megláttam egy feliratot: Villacher Eis Bier, vagyis villachi sör fagyi!
Hát ez nem hagyhattam ki, csapoltam egy kis tálkába, majd nekiálltam szépen lassan elfogyasztani. Az íze? Mintha egy radlert és vanilliafagyit összekevertek volna, a sör íze nem volt zavaró. A fagyizás után szépen visszasétáltunk a főtérre, ahol a nyüzsgő helyiek egyre többen voltak, a főszínpadon egy zenekar muzsikált, pincérek szaladgáltak sörrel és ennivalókkal, mindezt hétfőn kora délután. A székesegyház oldalában megnéztük a kirakodóvásárt, majd visszamentünk a buszhoz, és mentünk vissza Szlovéniába.
Valamikor este hat
körül szálltunk le a szállodánál, gyors felfrissülés után mehettünk vacsorázni,
a felszolgálónk már szinte kérés nélkül hozta az italainkat, a vacsora pedig
megint mindent vitt. Most is volt hal, csak másféle, mint előző este, a többi
kaja viszont teljesen más volt. Nem mellékesen aki fagyizni akart, az szedett
magának a hűtőből, aki csak salátát akart vacsorázni, akkor végigehette a salátáspultot,
szóval volt választék rendesen. Ahogy elnéztem, az egész napos jövés menés
megtette hatását, igen jóízűen falatozott mindenki, de kellett is az
erőgyűjtés, mert a következő napon sem unatkoztunk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése