Mölltal Gleccser – Ragga szurdok
Királyetap… Így nevezik a kerékpáros versenyeken a legmagasabb
hegyekre menő, leghosszabb szakaszt. A mai napunk volt a mi kis király etapunk,
ugyanis magasra is mentünk, meg szurdokba is, kicsit télbe majd bele a párás
melegbe…
A reggeli után már rutinszerűen mentünk ki a hotel elé –
ballra nézz! Jó Reggelt Großglockner !! :-)–
a napos de kissé hűvös időben
találgattuk, hogy mit és mennyi cuccot vigyünk: hideg lesz e a hegyen,
megázunk …aztán majd a szurdokban mi
lesz… Egy szó mint száz, szinte mindenki mindenre készült, a kiskabáttól a
rövidnadrágig hoztunk mindent.
Heiligenblutból a már
megszokott úton indultunk el, a kis falvakon keresztül egészen Winklern-ig, ott Flattach felé
fordultunk, majd Flattachba érve
nekivágtunk a hegyoldalnak. A buszunk rövid idő alatt felvitt bennünket a
Gletscherbahn megállójáig, a tök üres parkolóba. Néhány személyautón kívül csak
egy svájci síiskola két kisbusza áll ott…
A Karintia kártya itt is hasznosnak bizonyult,
- a jegy így ingyen volt, de kaptunk fejenként egy beléptető kártyát, melynek 5
euro az értéke, ha elhagynák ezt kell fizetni - majd miután kártyát megkaptuk, beszálltunk egy
metrószerelvényre hasonlító vonatra, a különbség csak annyi, hogy ez a
szerelvény nem vízszintesen halad, hanem majdnem függőlegesen, kb. 4,7 km az út… A szerelvény
nyolc perc alatt viszi fel az utasokat 1422 méterről 2800 méteres magasságba, a Panorama
Restaurant Eissee-ig. Itt már pazar látvány fogadott bennünket: ragyogó
napsütés, kicsit élénk, de nem vészes szél fújt és körbe hegyek mindenfelé. A
szemben lévő hegyoldalon kiváló állapotú sípálya üzemelt, egy kis hódúró pedig
folyamatosan rendezgette a havat…
Itt ugyanis,
vigyáznak a télen leesett hóra, amit lehet, betakarnak egy speciális
fóliával, így megmarad a hó, amit aztán ilyenkor felhasználnak. Innen egy jó
húszperces lejtmenet következett, le kellett sétálni a Gletscherjet kiinduló
pontjához – már aki akart – onnan pedig a beülős sílifttel fel a csúcsra. Viszont , elkerülendő a pofára esést figyelni
kell, mert erre a felvonóra az étteremben kell jegyet venni, tehát aki ezt
elfelejtené, és lemegy a felvonóhoz, azt visszaküldik jegyért… Mivel mi
idegenvezetőnk kellő rutinnal rendelkezett, ezt a hibát nem követte el, így
szinte a teljes csoport lesétált a meredek, kavicsos ösvényen, s miközben
mentünk lefelé, eszembe jutott, hogy elég kemény lesz visszafelé ez a meredek
út… A Gletscherjethez leérve szépen sorba
álltunk a síiskolás gyerekek közt, majd a panorámás, beülős sílifttel
felmentünk a csúcsig.
 |
| Útban felfelé |
Közben az időjárás szórakozni kezdett és egy laza
felhőréteget fújt a csúcsra és környékére, a napsütésből egy-kettőre sűrű
felhőben találtuk magunkat. Kb. 10 perc alatt felértünk a 3122 méteren található
végállomásra. 3122 méter, kimondani is sok, itt már a havon kapaszkodtunk egy
darabig felfelé, ahol egy kis vízszintes teraszon álltunk meg. A néha a felhők
mögül előbukkantak hegyek, de csak annyira hogy éppen lehetett őket látni.
Erről a kis vízszintes nyeregről kétfelé lehetett menni: balra egy rövidebb úton
a csúcsot jelképező kereszthez, jobbra egy sokkal keményebb, nehezebb terepen a
másik kereszthez. Érdekes, hogy mindkettő 3122 méteren van…
 |
| Oda mentünk |
Maradtunk a
rövidebb útnál, de az is kapaszkodós volt: egy darabig lehetett menni rendesen,
majd az ösvény egyemberesre szűkült, bal kéz felől a semmi, jobb oldalon pedig
a sziklába vájt kampókba akasztott kötél, ez a kapaszkodó. Tehát itt kellett a
kissé csúszós köveken menni egy darabig, onnan megint rendesen lehetett
haladni, a kitaposott ösvényen és máris oda értünk a sziklákkal díszített
keresztig.
 |
| Kapaszkodni muszáj ... |
Közben egyre többször tűntek
elő a hegyek, ahogy a szél elfújta a felhőket, a látvány egészen
lélegzetelállító volt.
A csúcsfotó elkészítéséhez le kellett menni a sziklák
közé, itt aztán lábbal ki kellett támasztani, mert a hátam mögött csak a
mélység volt… Nézelődés közben egyre szebb látvány tárult a szemünk elé, az
időjárás megkönyörült rajtunk és a feltámadó szél kifújta a felhőket… Miután
kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk a felvonóhoz, - a köteles kapaszkodós ösvény pár embert
megizzasztott – majd a sílifttel elindultunk vissza, és ekkor jött a
látványorgia: kitisztult az ég, előbukkant a nap és ezt lehetett látni :
Miután a lenti
állomáson kiszálltunk, nekivágtunk a meredek hegyoldalnak,kapkodtam is a
levegőt rendesen, mire kb.fél óra alatt felértem, a többieket elnézve ez a kis
emelkedő nem mindenkinek esett jól. Itt fent az étteremben tartottunk egy
hosszabb pihenőt, természetesen ebédelési lehetőség is volt. A forgalom viszont
elég gyenge , de így legalább hamarabb sora kerültünk… Többféle menü és
készétel közül lehet választani, a kisebbik lányom kért egy hamburger menüt,
erre odaraktak elé egy fél kiló sült krumplival díszített hegyomlás méretű, mindennel
megpakolt hambit, amivel egy középkorú, jó erőben lévő bányász is jóllakott
volna.. A gyerek persze szemrebbenés nélkül eltüntette .. Az én tányéromon egy
klasszikus Wiener Schnitzel landolt némi petrezselymes krumplival, a husi
akkora volt, mint a tányér… A család másik fele tutira ment a bolognai
spagettivel, persze tőlük sem sajnálták… Mindezt elképesztő díszletek közt, ugyanis az étterem
körpanorámás, bármerre néztünk, hófödte hegycsúcsok mindenfelé, sőt akár a
teraszra is kimehettünk volna...
... egyébként pedig a Möltall gleccser nem létezik: egy ügyes markentig fogás eredménye, ugyanis az itt lévő gleccsert Wurtenkees-nek nevezték, és sajnos már rég visszahúzódott. Az elmúlt néhány évtizedben a helyét hóágyukkal teszik síelésre alkalmasra, és így kapta a jobban hangzó nevét is, ettől függetlenül
gyönyörű...
Az ebéd után fájó szívvel, de teli hassal
vetettünk egy utolsó pillantást a hegyekre, majd visszavonatoztunk a kiinduló
állomásra, a parkolóban rendes buszra váltottunk és elindultunk a mai második
uticél, a Ragga szurdok felé. Az út igen rövidre sikerült, ugyanis ahogy
leérünk a hegyről, balra fordulva kb. két kilométer –vagy még annyi se – és
máris tábla jelzi, hogy jobb oldalon a Ragga szurdok, bal oldalon a parkoló
található. Buszról le, hosszú ujjú cuccok lekerültek ,és mentünk a bejárat felé. Már lassan megszoktuk, hogy
mindenhová emelkedőn kell felmenni, itt
is így volt. Az elején még sík a betonút, átmentünk a Möll folyó hídján és
onnan emelkedett szépen. Mondhatni, bemelegítésnek jó volt. Kb. 10 perc és a
szurdok bejárata előtt álltunk, - a Karintia kártyának hála – pillanatok alatt
letudtuk a beléptetési ceremóniát, jegyet itt sem kellett vennünk, majd
nekivágtunk a szurdoknak.
Ausztria egyik legvadregényesebb szurdoka mindössze 800 méter
hosszú, azonban 200 méter szintkülönbséget küzd le. Romantikus erdei sétának indult,
aztán egy egyszerű kis ajtón áthaladva kezdődött az igazi élmény.
A lábunk
alatt egyre hangosabban dübörgött a Ragga patak, az égbe nyúló sziklafal egyre
kevesebb fényt engedett be… A víz elképesztő alakzatokat formált a
patakmederben, éles kanyarokat vágott, szikladarabokat formázott meg évszázadok
alatt. A lépcsőzés egyébként biztonságos, bár a lépcsőfokok vizesek, csúsznak
is, de stabilan meg lehet állni, hála a jól kiépített kapaszkodóknak, s
miközben nézelődtünk időnként a nyakunkba is kaptunk pár csepp vizet, ugyanis a
sziklafalakról is csöpögött :-)
A szurdok végén egy pazar, nagyobb vízesés látható, onnan egy kis szerpentinezés
következett, majd egy kiépített pihenő jelezte, hogy a szurdok végére értünk.
Innen pár lépcsőfok és egy széles erdei úton álltunk ezen kell visszamenni a
kiindulóponthoz, ugyanis a felesleges torlódások elkerülése miatt a szurdokban
a közlekedés egyirányú…
Amíg a szurdokban kellemes hűvös volt, ide felérve szinte
mellbevágó meleg volt, néhány perc „akklimatizálódás” után szépen nekiindultunk
a lefelé vezető, hangulatos erdei útnak.
Több helyen tábla figyelmeztet rá,
hogy az útszéli kavicsokból senki ne dobáljon le a szurdokba… Az erdő egyébként
gyönyörű volt, sehol egy szemét, az út remek, a természet pedig időnként szép
dolgokkal várja a turistákat:
Lent a bejáratnál egy kis szuvenír árus található, de van
itt minden más – jégrém, kávé, sör – ami hirtelen jól eshet. A laza kis túra
körülbelül másfél órát vett igénybe, majd miután a teljes csoport leszivárgott,
elsétáltunk a buszhoz, és
visszagurultunk Heiligenblutba. Kora este értünk vissza, és a tartalmas nap
után jólesett a vacsora, de már ott motoszkált a fejünkben, hogy másnap indulás
haza…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése