Ugrás a fő tartalomra

Túrázás Ausztria Zöld Szívében 2.




Ötschergraben-Mariazell-Trefflingfall-Raxalpe-Eisenstadt
 

Harmadik napunk szinte egész nap egy helyen telt el, ha lehet így fogalmazni. A remek reggeli után elbuszoztunk a kb. negyedórányira található Wienerbruck-ig, itt a szinte üres parkolóban hagytuk a buszt, és nekivágtunk az Ötschergraben-nek.  Az osztrák Grand Canyon-nak is nevezett szurdok az 1893 méteres Ötscher  körüli szurdokok láncolata, a teljes hossza nagyjából 18 kilométer, az útvonal pedig az Erlauf és az Ötscher patakok  mentén kanyarog. Mi nem jártuk be a teljes hosszt, az Ötscherhiashütte után rövidítettünk, így csak 12 kilométer került a lábunkba 😊


 A buszparkolót elhagyva megálltunk egy rövid időre jegyvásárlás miatt, illetve az utolsó mosdó lehetőséget kihasználni, ugyanis a legközelebbi ilyen jellegű lehetőségig 2 és fél órát kell gyalogolni 😊
Az útvonal elhalad a Lassing Stausee víztározó mellett, majd bekanyarodik az árnyékos erdőbe, a Lassing patak mellett. Kisebb emelkedők vannak az útban, szinte vízszintes a terep végig. Mivel az erdőben sétáltunk, még vészesen meleg sem volt, szépen libasorban, kisebb-nagyobb hézagokkal haladtunk előre.


 Mellettünk a szurdok egyre mélyebb lett, át kellett kelni egy vízesés felett is, majd egy jó órányi gyaloglás után egy gyönyörű helyre értünk, a kilátópontról szenzációs látvány tárult elénk, szemben a meredek sziklás hegyoldal, kissé jobbra pedig a Lassingfall vízesés, sajnos most elég kevés víz volt benne…



Lassingfall, kevés vízzel

 

A kilátóponttól továbbhaladva néhány kisebb sziklafalba vájt alagúton kellett átbújni, és hamarosan leértünk a völgy alján található Krafwerk Wienerbruck, azaz a vízierőmű épületéhez.

A vízerőmű, falán a térképpel

 Itt az árnyékban szusszantunk egy kicsit, az épület falára fel van festve a turistatérkép, ahol szépen követhető a túra vonala. Az épület egyébként múzeum is egyben, be lehet menni, szét lehet nézni, a bejárat mellett pedig egy működő maketten meg is lehet nézni a turbinák működését. És a legfontosabb: van egy kút, ahol friss, hideg vizet lehet tölteni a kulacsokba!
 
A Lassing patak itt ömlik bele az Erlaufba, az útvonal pedig elhalad az épület előtt, majd egy impozáns hídon átsétálva folytattuk a túrázást.


 A kiépített út nagyon jól járható, ahol kell, ott a sziklafalba kapaszkodók vannak beépítve, illetve a nagyon necces helyeken korlát is van, egyébként tériszonyosoknak nem nagyon ajánlott útvonal, mert néha igen mélyen van a szurdok az út mellett, ott is ahol nincs korlát… Amikor nekivágtunk a túrának, akkor leelőzött bennünket egy nagyobb diákcsoport, akik szépen el is tűntek előlünk, ez úgy akkor nem tűnt fel, csak akkor amikor megláttuk, hogy hová is tűntek. Ugyanis amíg mi hősiesen a már teljesen napon található útvonalon izzadtunk, a srácok a kijelölt helyeken lemásztak a patakba, és a kristálytiszta, hideg vízben pancsoltak… Kár, hogy nem jutott rá egy kis idő, hogy lemenjünk a vízhez, de ha belegondolok, hogyha harmincegynéhány, napon felforrt turista bevágódik a vízbe, nincs az az Isten, aki onnan kiimádkozza őket :-D

Kontraszt :-)

 
Viszont ahogy mentünk előre, egyre szebb és vadregényesebb lett a környék, a patakmeder egyre szélesedett, de az is látható volt, hogy lényegesen több víz szokott benne lenni, egyébként pedig szenzációsan néz ki a türkíz színű, kristálytiszta víz a meredek sziklafalak közt.


Ott a hütte, megjöttünk !


 Mi pedig csak mentünk a pallókon, sziklás túra útvonalon, és próbáltuk befogadni a nem mindennapi látványt, hogy aztán valamivel több mint két óra menetelés után feltűnjön előttünk az Ötscherhiashütte nem épp impozáns, de annál jobban várt, árnyas helyen lévő épülete. A hüttéhez még egy hídon át kell menni, és akkor szembesültünk vele, hogy nem vagyunk egyedül, sőt! Az összes hely foglalt, és jó hosszú a sor a büfénél. Nem maradt más hátra, beálltunk a sor végére, ami viszonylag jól haladt, ahhoz képest meg pláne, hogy a kiszolgálószemélyzetet egy, azaz egy  viking kinézetű fickó jelentette!  A kínálat a legegyszerűbb, de egyben a legjobb is: zsíros kenyér, szalonnás kenyér, körözöttes kenyér, virsli, perec, sör, üdítő és kávé. Aki ennél többre vágyik, annak nem itt van a helye 😊 Leültünk, a hideg Zwettler pils elképesztően jólesett, a hátizsákból egy kis nassolnivaló is előkerült. Némi pihenő után aztán akinek kedve volt, egy 40 perces kitérőt tehetett a közeli Mirafall vízeséshez, bár a túravezető nem garantálta, hogy vizet is látunk benne, így nagyjából a brigád fele elindult, a másik fele pedig tartotta a harcálláspontot az árnyékban 😊
 
Mint korábban említettem itt volt mosdólehetőség is, nos, ne számítson senki semmi extrára: néhány deszkából készült, eredeti pottyantós, illetve a megyei sokadosztályú focipályák hangulatát idéző, félbevágott műanyag cső hivatott a helyzetet megoldani, viszont a szennyvízelvezetés rendesen meg van oldva, illetve a kézmosást egy fateknőbe vezetett, kis csapon érkező patakvízben lehet megoldani!

Egyszerű de nagyszerű a férfi Wc

 
Miután a vízeséshez kiruccant csapat visszaért – nem volt benne sok víz – nekivágtunk a visszafelé vezető útnak. Lehet menni a teljes körön, illetve a hüttétől a Mühlbachgraben nevű úton fel az erdészeti útig, onnan pedig tovább egészen Erlaufklause vasútállomásig. A hüttétől elindulva össze kellett kapni magunkat, az egész túrának ez a negyedórás része volt az, ami nagyobb erőkifejtést igényelt, gonosz meredek volt az út, megkönnyebbülés volt kiérni a murvás erdészeti útra. Szépen kanyarog az út, erdős részek és mezők váltják egymást, majd egy félórás séta után egy erdei kápolnához értünk, itt egy kisebb hidratációs szünetet iktattunk be. Bámulatos, hogy itt, az erdő közepén, tulajdonképpen a semmiben egy takaros kis kápolna áll, tisztaság van, nincs összefirkálva, és a padok nincsenek összetörve…


 
Az itatás után haladtunk szépen tovább, hamarosan pedig elértük az Erlaufstausee víztározót, tovább sétálva pedig hamarosan megérkeztük Erlaufklause vasútállomáshoz.

 
A vasútállomás előtt cipőtisztító található, a megállóban italautomata, hideg italokkal feltöltve, kulturált mosdó és ülőhelyek sokasága várja a felszállókat, sőt, van egy jelző készülék, itt lehet jelezni az érkező szerelvénynek, hogy fel szeretnénk szállni! Egy más világ… 



 A St Pölten-Mariazell vasútvonal volt az első, villamosított vasúti szakasz Ausztriában, jelenleg a Mariazellbahn arany színű szerelvényei járnak a vonalon. Húsz perc várakozás után megérkezett a szerelvény, felszálltunk, a kocsikban működött a klíma, tiszta volt az egész szerelvény… Nyolc perc vonatozás után meg is érkeztünk Wienerbruckba, erre azért volt szükség, mert nincs más út visszajutni. Vagy végig járjuk az Ötschergrabent visszafelé is, ami két és fél óra, vagy az Erlaufstausee előtt látott turistajelzésen majd három óra Mariazell irányába, majd onnan busszal vissza a városba, a harmadik lehetőség ez a kellemes, nagyjából egy órás séta, vonatozás, fel a buszunkra és húsz perc múlva a szállásunkon leszünk! Szerintem nem kérdés, melyik a jó választás 😊 
 
Az Ötschergraben régóta bakancslistás volt, ezzel kipipáltuk, szenzációs napot töltöttünk el a természetben. Bármikor visszamennék, de ettől függetlenül alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállásra és zuhanyozhassunk egy jót 😊 A remek vacsora már csak megkoronázta a napot!
 
Szerda reggel egy kis helytörténeti sétával indult a nap, megnéztük a város leghíresebb látványosságát, a Mariazelli Bazilikát. A legendárium szerint 1157. december 21-én alapította egy Magnus nevű bencés szerzetes, aki az őt megbízó apát engedélyével egy faragott Mária szobrot hozott magával erre a vidékre. Mikor már közel járt úticéljához, egy hatalmas sziklatömb állta az útját, ezért a Szűzanyához fohászkodott segítségért, és láss csodát, a sziklafal kettéhasadt! Miután elérte úticélját, hálából a faragott szobor részére egy kis cellát eszkábált, és szép lassan e köré a kis cella köré épült ki a település.


 Az első, román stílusú templomot I.Henrik morva őrgróf építtette, hálából, mert súlyos köszvénye a település csodatévő Mária szobrocskájához történő imáinak hatására teljesen elmúlt. A templom gótikus átépítése pedig Nagy Lajos királyunk nevéhez fűződik, akinek a török elleni csatára készülve álmában megjelent a Szűzanya, és miután felébredt, egy Mária kép volt a mellkasán. A győztes csata után át is építtette a templomot, gótikus stílusban. 1644 és 1683 közt zajlott a legnagyobb átépítés, melynek során két hagymakupolás tornyot is építettek, ennek az átalakításnak a nyomai ma is szépen látszanak a templomban.

 
Középen a faragott Mária szobor felöltöztetve

A Bazilika belseje nagyon szép, a főoltáron látható a Mariazelli Madonna szobra, melyet mindig díszes csipkeruházatba öltöztetnek. A templomnak rengeteg magyar vonatkozása van, a legismertebb talán az, hogy 1991-es újratemetéséig itt nyugodott Mindszenty József hercegprímás.
Az épületben van egy kincstár is, ami csekély 3 euróért látogatható, illetve van egy becsületkasszás kis ajándékpult, ahol nyakláncokat, hűtőmágneseket, és egyéb, kisebb-nagyobb vallási és más ajándékokat lehet venni.
 
Miután szétnéztünk, buszra szálltunk, és egy majd egyórás gurulás következett, egészen Schulzbichl településig, innen indul ugyanis a túraútvonal a Trefflingfall vízeséshez. Azzal ugye nem mondok újat, hogy Ausztriában rengeteg vízesés található, szinte minden hegyi falunak van egy, vagy több vízesése 😊 De némelyik kiesik a jellegzetes túracélpontok közül, kevésbé látogatott, viszont legalább olyan szépek, mint felkapott társaik. Nos a Trefflingfall is ilyen, az idegenvezetőnk elmondása szerint -bár térképen is jelölik – a szomszéd faluban a benzinkutasnak csak gúvadt a szeme, amikor korábban rákérdezett, hogy ez a vízesés merre is van …


A Trefflingfallhütte mellől indul az útvonal, először egy kis tisztáson haladtunk, majd begyalogoltunk az erdőbe. A kis patak szépen csordogált mellettünk, majd ahogy egyre beljebb mentünk az erdőbe már hallani is lehetett a víz morajlását. A túraútvonal kényelmesen járható, néha egy kicsit emelkedik, de semmi nehézség nincs benne, a sziklásabb részeknél kell egy kicsit odafigyelni. 


Jó háromnegyedórás séta után feltűnt az első híd, ahonnan már egész jól látható az első vízesés – mert több is van! 
 



A hídról lefelé vezetett az út, még három másik hídon sétáltunk át, egyik vízesés szebb volt, mint a másik, majd a negyedik híd után nem a jelzett túraútra fordultunk rá, hanem az Erlauf folyó felé, pár lépésnyire pedig egy pihenőhely volt kialakítva, innen pazar képeket lehetett csinálni az egyébként ivóvíz tisztaságú folyóról és a környező szikláktól!




A rövid pihenő után a folyó mellett haladtunk tovább, és a látvány, na az nem mindennapi volt. Az út észrevétlenül emelkedett a folyómedret pedig magasabbról láthattuk, na meg persze az ég felé törő sziklákat is. Jó félórás menetelés után elértük az útvonal végét jelző, egykori vízimalom épületét, innen már hamarosan a műúton sétált a csapat a nem messze parkoló buszig.


Buszunk egy másik útvonalon vitt vissza bennünket, átgurultunk az egész jó nevű Gaming településen, itt egy apátsági sörfőzde is található, majd egy hosszabb utazás után valamivel délután kettő után megálltunk az Erlaufsee partján, ha már fentről láttuk, akkor nézzük meg lentről is.

Erlaufsee, háttérben a Gemeinde Alpe

 Fotóztunk néhányat, majd, aki akart akár gyalog is visszamehetett a nagyjából 4 kilométerre fekvő Mariazellbe. A gyalogtúrára viszont fenyegető árnyékot vetett a közelgő esőfelhő, ennek ellenére néhányan bevállalták a sétát, nos, ők el is áztak úgy rendesen…
 
Nekünk még volt annyi időnk, hogy egy kicsit sétáljunk a város főtere körül, majd a vihar a szállodába terelte a csapatot, így délutánra egy nagyon komoly feladat maradt, ráhangolódni a vacsorára 😊
Estére aztán kitisztult, és némi noszogatás után megint csaptunk egy kanyart a településen, még egyszer utoljára megcsodálva a hegyeket és naplementét.



 
Utolsó reggel a bőséges reggeli után már a bőröndjeinket húzva mentünk a buszhoz, ugyanis eljött a hazautazás ideje, de előtte még várt ránk a Rax, Alsó Ausztria második legmagasabb hegye, na és be kellett pótolni az elmaradt Eisenstadt-i városnézést is.
Mariazell és Rax felvonó közti távolságot nagyjából másfél óra alatt letudtuk, szép napos idő volt, elég komoly széllel, ez csak azért probléma, mert egy bizonyos szélsebesség felett nem jár a felvonó! A szél miatt végül nem kellett aggódni, a csoport két részletben feljutott az 1546 méteren található hegyi állomásra.
 
A Rax vagy másnéven Raxalpe Alsó-Ausztria és Stájerország határán található mészkőhegy, legmagasabb pontja a Heukuppe a maga 2007 méterével. Északi szomszédja Schneeberg, ami már messziről látható, ha autóval érkezünk.
Odafent a hegyiállomástól indulva több túralehetőség is van, a csoport talán a legegyszerűbb útvonalon, az Ottohaus felé indult el. A hütte nagyjából 25-30 perc alatt elérhető, még akkor is, ha nagyon lassan cammog az ember. Idefent azért a lentinél jóval kellemetlenebb szél volt, hol sütött egy kicsit a nap, hol beborult az ég, a mellettük látható Schneeberg teteje szinte végig felhőben volt. Menet közben rengeteg virágot lehet látni, talán a leghíresebb az Edelweiss, azaz a havasi gyopár, ami szigorúan védett errefelé.  



Ottohaus,1644 m


Ahogy közeledtünk, az 1644 méter magasan álló Ottohaus épülete is hálás fotótémaként szolgált, a hüttéhez érve aztán lehetett választani: a közelben lévő Jakobskogel keresztjéhez felmászni, esetleg egy 20 perces séta a Höllental kilátóhoz, vagy az Ottohaus éttermében egy ebéd, ez utóbbi bármelyik túra után is belefért. Volt, aki a kereszthez ment, néhányan a kilátóhoz, de maradtak a csoportból az étteremnél is… Egyébként a kilátás innen is elsőrangú 😊


 
Az Ottohausban egyébként egy remek étterem található, levesek, főételek édességek, sör, kávé szóval minden van, amire egy turista vágyik, sőt még szobák is vannak az emeleten, igy több napot is el lehet itt tölteni! s ha már szóba került az ebéd: óriási adagot adtak, nem sajnálták sem a gulascht, sem az apfelstrudelt :-D

 
Jóllakva indultunk vissza a felvonóhoz, majd miután mindenki leért, elindultunk megnézni Burgenland tartományi székhelyét, az Eszterházy család otthonául is szolgáló Eisenstadt, magyarul Kismarton városát.
A város Bécstől délkeletre 60 km, Soprontól északra 22 km távolságra található, a legutóbbi népszámlálás szerint valamivel több mint 14 000 lakója van. Területe ősidők óta lakott, vaslelőhely és vaskereskedelmi központ volt egykor. Írásban először 1264-ben említik először egy Szent Márton tiszteletére szentelt kápolnája miatt, bár akkoriban néhány házon kívül nem sok minden volt itt. 1371-ben építik fel a várost övező védőfalat, majd 1388 és 1399 közt felépül a vár is. A legenda szerint a vár erős falairól kezdték el a települést Eiserne (vasból való) névvel illetni, ebből származik a mai elnevezése is. Az évszázadok során a település többször is gazdát cserélt, feldúlta a török had is, 1622-ben került Eszterházy Miklós birtokába, a család majd 300 évig birtokolta a várost. 1768-ban, majd 1776-ban is tűzvész pusztította a várost, ezután építették újra a belvárost, ahogyan nagyjából ma is látható.
1761-ben költözött a városba Joseph Haydn, aki az Eszterházyak udvari zenekarának vezető helyettese lett, ezután Kismarton az európai zenekultúra egyik központjává vált. A város aranykora a napóleoni megszállás után ért véget, az Eszterházy család ugyanis adósságai miatt spórolásra kényszerült. 1976-ban a város elveszítette szabad királyi város státuszát, és Sopron vármegye része lett, majd az első világháború után a Trianoni békeszerződés Ausztriához csatolta. 1925 október 9-e óta hivatalosan Burgenland tartomány székhelye.
 
A busszal sikerült leparkolni a belváros szélén, innen pár perces sétával meg is érkeztünk Eisenstadt – Kismarton- jelképéhez, az Eszterházy kastélyhoz. Kertjében éppen egy zenei fesztivál zajlott, úgyhogy csak az udvarig tudtunk besétálni…
A kastélyt Eszterházy Pál nádor építtette a középkori vár romjaira 1663-és 1672 közt, barokk stílusban. Jelenlegi kinézetét II.Eszterházy Miklós herceg alakíttatta ki 1797 és 1805 között. Érdekesség, hogy az eredeti tervek szerint kétszer ekkora lett volna az épület, csak hát elfogyott a pénz és így maradt a kastély…
Mindezektől függetlenül maga az épület gyönyörű, a környezet is pedánsan rendben van, Ausztriában mi mást is várna az ember. A kastély előtti Eszterhazyplatz-ról egyébként remekül lehet fotózni az épületet😊
Az Eszterházy Kastély


A térről továbbsétálva máris a Hauptsrasse-én azaz a Főutcán sétáltunk tovább. Tényleg sehol semmi árnyék, néhány fa áll csak az utcán, viszont a vendéglátóhelyek hatalmas napernyős teraszokkal várják a vendégeket, tele is volt minden, mediterrán feelinget adva a forró nyári délutánon. Az 56 szám alatt található a városháza, mely üde színfolt az főutca épületei közt.
Városháza


Egy kis sikátoron átsétálva eljutottunk a Franziskanerkirche-hez, melyet 1386-ban Kanizsai János egri püspök alapított. 1529-ben a törökök elpusztították, újjáépítésére csak 1629-ben került sor. A kolostor keleti részén található az Eszterházy család kriptája, mely nem látogatható. A templomtól nem messze található Haydn háza is.

Franziskanerkirche

Tettünk még egy kisebb sétát a belvárosban, a buszhoz visszaérve beiktattunk egy mosdószünetet a város határában található bevásárlóközpontban, majd elindultunk a magyar határ felé. A tervezett időben értünk Budapestre, majd késő éjjel Szegedre, onnan pedig éjjel kettő körül értünk haza.

Tartalmas néhány nap volt, Stájerország is megfogja az ember, Mariazell pedig elbűvölő. Nem először jártunk itt, de szinte biztos, hogy nem is utoljára!
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Schloss Hohenwerfen - Kémek a Sasfészekben

Schloss Hohenwerfen - Kémek a Sasfészekben  Salzburg és Bischofshofen közt az A10 jelű autópályán haladva pazar látvány tárul az utazó elé, ugyanis   kb.150 méter magasból egy gyönyörű vár   magasodik a völgy fölé. Ez a Schloss Hohenwerfen, s az impozáns vár sokaknak ismerős lehet: az épület Schloss Adler művésznéven a Kémek a Sasfészekben című, 1968-ban készül háborús remekmű díszleteként és helyszínenként szolgált. De ne rohanjunk előre ... A vár 1075-és 1078 között épült   Gebhard, salzburgi érsek megrendelésére, a környék védelmének céljából. A vár hosszú évszázadok át a salzburgi érsekek birtokában volt, és egy időben vadászkastélyként is funkcionált. A német parasztháborúk idején a felfegyverkezett bányászok és munkások 1525-1526-ban megtámadták, az ostrom után pedig porig égették. A lázadások leverése után aztán   - büntetésből -   nekiállhattak újra építeni. A renoválás során itáliai erőd-és várépítési   tapasztalatokat is fe...

Sörözzünk !!! Az osztrák söripar remekei :-)

Az előző poszt végén írtam, egy kis helyi fesztiválról. Azt tudni kell, hogy Ausztriában, Svájcban és Németországban is az emberek minden lehetőséget megragadnak, hogyha szórakozásról van szó. De, ezt is ésszel teszik :   teszem azt, az egyik kis faluban szükség van a faluban található padok felújítására, akkor szerveznek egy jótékonysági estet, összeszalad a falu, a helyi vállalkozók kitelepszenek, sör, kolbász stb.     Az itt összegyűjtött adományokból pedig rendbe rakják a padokat,   aztán lesik a következő alkalmat, hogy szervezhessék a következő kis bulit… Igy megy ez… Az ilyen kis összejöveteleken de akár a nagyobb fesztiválokon aztán a helyi sörfőzdék igen kitesznek magukért. Ausztriában nagy hagyománya van a sörfőzésnek és a sörivásnak, erről szólna most ez a kis bejegyzés. Az osztrák sörök nagy része is a német tisztasági törvény alapján készül. Hogy mi is ez : 1516-ban Bajorországban bevezették az úgynevezett "tisztasági törvényt", amely a sörfőzéshez csa...

Unikum helyett - Arzberger Kräuterlikör

Unikum Helyett..... Ugye az Unikum-ot és a Jägermeistert nem kell bemutatni senkinek sem, de van valami a sógorok tarsolyában , ami riválisa lehet a fenti két itókának, s ez nem más mint a krauterlikör. Hasonló  termékről van szó, mint a két nevesített vetélytárs, a különbség viszont az, hogy a legismertebb ilyen itóka  - és a többi, kevésbé ismert gyógynövénylikőr is -  kis magánvállalkozások által évszázados  és szigorúan titkos receptúrák alapján. A Cég ma... Mariazell gyönyörű főterének a tőszomszédságában a Wiener Strasse 2 szám alatt található az Arzberger Likőrmanufaktúra, ahol is az egyik leghíresebb gyógynövénylikőr készül. Egy osztrák földműves, bizonyos Johann Arzberger 1860-ban érkezett Mariazellbe, népes családjával együtt. 8 gyereke közül Cajetant szerette volna egyházi neveltetésben részesíteni, de valamilyen oknál fogva ez meghiúsult. A gyerkőc felcseperedett, és egy helyi kereskedőháznál kitanulta a szakma csínját -binj...