Hrebienok-Szilágyi Dezső kilátó-Zamkovszky Vendégház-Mini Pivovar Tatra Poprád-Szepesi Vár
A szerdai nap volt sportnyelven fogalmazva a királyetap 😊.
Reggeli után néhány percnyi autózással beértünk a szomszédos Stary Smokovec
-magyarul Ótátrafüred- nevű faluba, amilyen kicsi olyan forgalmas, na és a
parkolóhelyeket is úgy kell vadászni, a faluból indul ugyanis a hegyivasút a
Tarajkára. Két autóval mentünk, sikerült is a város két különböző pontján
leparkolni, persze a parkolódíj itt sem volt egyforma, még véletlenül sem.
A káosz folytatódott a felvonó bejáratánál, ahová beálltunk
a sorba jegyet venni, ami viszonylag hamar sikerült is, majd az éppen induló
szerelvényhez valósággal behúzott minket a tömeg, így a csapat két külön
szerelvénnyel jutott fel a Hrebienokra. A panorámás siklóvasútnak egyébként
nagyjából hét percre van szüksége, hogy felérjen, a szerelvények negyedóránként
indulnak fel és le, félúton van egy kitérővágány kialakítva, ha jó az időzítés,
akkor pontosan itt találkozik a két szerelvény. A hegy 1285 méter magas, a
felvonó állomásától kisétálva gyönyörű panoráma látható, majd néhány lépcső
megtétele után szembe találjuk magunkat Kubo macival, aki a hegy védelmezője. A
2,4 méter hosszú, 350 kilós medve vasból készült, a szemei pedig
féldrágakövekből vannak.
Itt fent több lehetőség is adja magát: a medvétől nagyjából
öt perc kényelmes sétára található a Szilágyi Dezső emlékmű és kilátó. A
névadó, Szilágyi Dezső 1889 és 1895 közt volt igazságügyi miniszter, Ő vezette
be a polgári házasság intézményét Magyarországon. Na persze nem ezért emeltek
neki itt emlékművet, hanem azért, mert bőkezű támogatója volt a tátrai
turizmusnak, és gyakran pihent Ótátrafüreden. Az emlékmű jó állapotban van,
azonban a korábbi remek kilátást már takarják a hegyoldal fenyői.
 |
| Szilágyi Dezső kilátó |
Visszasétáltunk a medvéhez, innen a piros jelzésű felső
turistaúton indultunk el a Zamkovszky Vendégház irányába, papíron könnyű túra,
még babakocsival is simán teljesíthető, legalábbis az írás alapján. Ezek
alapján már sejthető, hogy nem, de erről majd később…
A túraút első része tényleg széles, egyenletes felületű, lehet rajta kényelmesen és tempósan haladni, emelkedés szinte nincs. Húsz perc után elértük a Rainer kunyhó felé vezető elágazást, ahonnan egy sziklás lépcsősoron kellett lemenni a Nagy-Tar-patakhoz.
 |
| Itt még jó az út... |
 |
| A Nagy Tar Patak |
A patak felett egy széles fahíd ível át, jó kis fotótéma, a hídról jól látható az elmúlt évek természeti pusztítása, nagyon sok a kidőlt, elsodort fenyő. Innen kezdődik az érdekes rész: szépen, finoman elkezd emelkedi az út, de még mindig nem vészesen, viszont már sziklás terepen haladtunk, nagyon oda kell figyelni minden lépésre, kis túlzás többet néz az ember lefelé, mint a környék látnivalóira. Egy hosszabb egyenes rész után egy éles jobbkanyar következett, a következő megállópont pedig az Óriás vízesés – Obrovsky Vodopád- 1340 méteren található vashídja, innen remek a kilátás a vízesésre is és a Poprádi medence irányába is.
 |
| Óriás Vízesés |
 |
| Ilyen az út... |
Az út nagyjából felét már megtettük, mentünk szépen tovább, a finoman emelkedő sziklás terepen. Következett egy éles, balos visszafordító, majd haladtunk előre, az út megint emelkedett egy kicsit, a sziklák pedig csak nem akartak a lábunk alól elfogyni. Néhány perc menetelés után jobboldalon egy hatalmas sziklakiszögellésnél egy remek fotópont található, kis túlzással mindenki megállt, hogy lefotózza a szép kilátást.
Tovább sétálva sziklás terepen egy kisebb
emelkedő után bevezet az út az erdőbe, ahol pár perc múlva feltűnik az 1475
méteren állú Zamkovszky Vendégház -Zamkovského Chata – épülete. Megérkeztünk,
kicsivel több mint egy óra kitartó szikla séta után 😊
 |
| Zamkovszky Vendégház |
A vendégházat a lőcsei Zamkovszky István építette 1943-ban, a második világháború után államosították, a tulajdonosnak és családjának 1948-ban el kellett költöznie. Új nevet kapott, amit csak 1991-ben állítottak vissza, 1993-ban pedig kárpótlás során az örökösök visszakapták a tulajdonjogot. A ház egész évben nyitva áll, 20 főre szállást is tudnak biztosítani, hideg-meleg ételekkel és italokkal várják a turistákat, a könnyű megközelíthetősége miatt gyakorlatilag mindig telt ház van.
Az épület előtt árnyékos részen leültünk egy kicsit
szusszanni, és ekkor sikerült egy igazi kuriózumot látni, kisétált ugyanis az
erdőből egy fiatal férfi, egy fakerettel a hátán, amin minimum 70 kiló cuccot
cipelt. A tátrai teherhordók története a 19.század elejéig nyúlik vissza, ekkor
épültek ki a szlovák oldalon a menedékházak, köztük sok olyan, aminek az ellátását
a mai napig csak emberi erővel lehet megoldani, ezek közé tartozik a Zamkovszky
menedékház is. A tátrai teherhordók az utolsó magashegyi teherhordók Európában,
akik gyalogosan viszik fel a cuccokat oda, ahová kötélpálya, vagy autóút nem
vezet fel. Számukra még bajnokságot is szerveznek, a legutóbbi ismert rekordot
egy Laco Kulanga nevű férfi tartja, aki 1993-ban a Hrebienoktól a Zamkovszky
vendégházig egyszerre 207,5 kiló cuccot vitt fel…
 |
| A Tátrai hordár |
Egyébként egyes túraútvonalakon a turisták is belekóstolhatnak a szakmába: aki az út mellett kihelyezett árut felviszi a hüttébe, annak egy meleg étel vagy egy ital a jutalma!
Miután rendeztük a sorainkat, gyűjtöttünk egy kis energiát, elindultunk lefelé, ami már lényegesen könnyebb volt, nem is kellett egy óra, nagyjából ötven perc alatt tempósan haladva le lehet érni a Hrebienokra. Visszatérve az útvonal könnyedségére: aki ezen a sziklás emelkedős terepen babakocsit akar tolni, kétszer gondolja meg a dolgot, tuti biztos, hogy nem fog sikerülni. Aki ezt így a tájékoztatóban leírta, na azt szívesen végig tolnám babakocsiban a terepen, hogy legyen egy kis fogalma róla :-D
A hegyen található étteremben megebédeltünk, visszaereszkedtünk
a faluba, majd elgurultunk a szállásra némileg felfrissülni, mert ma még egy
nagyon komoly kihívást teljesíteni kellett. Találtunk ugyanis Poprádon egy
sörfőzdét, a Mini Pivovar Tatras felfedezése pedig nem maradhatott el!
 |
| Mini Pivovar Tatras, Poprád |
A sörfőzde Poprad belvárosában a Szent Egyed templom
szomszédságában található, autóval csak a közelben lévő fizetős parkolóig lehet
menni, onnan talán egy percnyi gyaloglás után máris az épület előtt álltunk. A
sörfőzdét Lukas Vdovjak az édesapjával közösen alapította, egy régi, korábban
étteremként és sörfőzdeként üzemelő épületben. Mivel az apa fia páros nem
szerette a kommersz, mindennapos söröket, elhatározták, hogy saját söreiket
fogják főzni és árusítani, ezért 2014-ben mind a ketten beiratkoztak a nyitrai
mezőgazdasági egyetem Malátázó-Sörfőző tanfolyamára, ahol Lukas volt a legfiatalabb
tanuló, édesapja pedig a legidősebb. Lukas biztos, ami biztos alapon még egy
sörsommelier kurzust is elvégzett, az első sörüket, egy alsó erjesztésű lagert
az étterem és sörfőzde nyitása után egy hónap alatt megitta a szomjas közönség.
5000 literről beszélünk…
 |
| Kóstolgatunk... |
A Tatras sörei az 1516-os bajor tisztasági törvénynem
megfelelően készülnek, az italokat nem pasztőrözik és nem szűrik, nincsenek
ilyen-olyan kiegészítőanyagok, aromák, a receptjeik pedig titkosak. Napjainkban
már 16 féle sör van csapon, ami egyenesen a sörfőzdéből, csővezetéken érkezik a
vendéglőbe. Az épület belül rendkívül dizájnos, az utcafronton pedig egy
hatalmas sörcsap installáció látható, szóval el sem lehet téveszteni. Jó időnek
nézett ki így kora este, ezért kint ültünk le, de gyorsan rájöttünk, hogy ez
nem volt jó ötlet, de kemények voltunk, és kint maradtunk, a hideg szél ellen
pedig pokrócokkal védekeztünk. Az első körben az alapsörök mellé kóstolókört
kértünk, ilyenkor 8, egy decis pohárban, egy fa tálcán hozzák ki a sört, és a
mellékelt kis kártya segítségével lehet kipróbálni melyik sör jön be leginkább.
Jelen esetben a dolog sportértéke az volt, hogy rossz etikett kártyát hoztak
ki, de ezt korrigálták. Az alap láger kitűnő, a búza sör fenomenális, a sötét
lagert is sokáig lehetne inni, a fekete ribizlis belga witbier annyira nem jött
be, viszont a balti porter a magas alkoholtartalma ellenére is nagyon finom. A
sörözgetés közben az egyik felszolgáló hölgy kihozott két adag házi
sültkrumplit szószokkal együtt, majd néhány perc múlva szóltak, hogy rossz
asztalhoz hozták, de mondtuk, hogy semmi gond, jó helyen lesz az nálunk is 😊
A söröket dobozban, illetve palackozva is meg lehet vásárolni, sajnos nem volt
mindenből, amiből hozni akartam, de üres kézzel így sem távoztam! Este nyolc körül már nem volt baj a társaság beszélőkéjével,
így aztán lassan elindultunk a szállásunkra, persze ilyenkor már mindenki
nagyon tudta, hogy merre is kell Poprádon kanyarodni, hál Istennek a sofőrünk
jól kezelte a nem szomjas társaságot. Alsóerdőfalva határában azért a
kialakított fotóponton csak megálltunk egy-két fotóra, mart a naplementét-meg
magunkat-mindenképp meg kellett örökíteni 😊 A szálláson azért még egy kilépő kört csak
meg kellett inni, biztos, ami biztos …
 |
| Naplemente és a Magas-Tátra |
Csütörtökön a már megszokott módon, reggeli után elindultunk
várat nézni. A szállástól fél órányi autóútra található Szepesváralja, mellette
pedig a Szepesi vár. Poprádtól autópályán elég gyorsan oda lehet érni, a
várhegy két oldalán lehet parkolni, ami nagy meglepetésünkre teljesen ingyenes,
de gyorsan kiderült miért: a kialakított helyekere nagyjából 10 autó fér be, a
többiek ott parkolnak, ahol tudnak, meg ahol hely van, jelen esetben az
árokparton, félig az árokban. A parkolóból egy 300 méter hosszú betonúton lehet
felsétálni a várba, kicsit szuszogós, de nem vészes, illetve egyenesen a
hegyoldalon a csapáson, na az keményebb 😊
A Szepesi vár a maga 4 hektáros területével Közép-Európa egyik
legnagyobb, az Unesco Világörökségi program része, 634 méter magasan, a környék
fölé mintegy 200 méterrel emelkedő sziklán áll.
 |
| a Szepesi Vár |
A környéket i.e. 5 évezred óta lakják, a vár legrégebbi
része azonban csak a 11-12. században épült. A tatárjárás után IV.Béla 1249
szeptember 19-én a szepesi püspöknek egy területet ajándékozott, ahová palotát
és tornyot építhetett, ez a szepesi vár első írásos említése. A 13. század
második felében számos csata helyszíne volt a vár környéke, az 1300-as évek
elején többször meg is ostromolták, mikor kinek fájt a foga a várra.
Az alsó várudvart Zsigmond király halála után a lánya, Erzsébet építette, amikor a szolgálatába fogadta Jan Giskra huszita rablólovagot. Az idő előrehaladtával a vár fokozatosan nyerte el mai formáját, megépült a két őrtorony és az azokat összekötő falrendszer is. 1464-ben került a Szapolyai család birtokába, akik székhelyükként kezelték a várat.1528-ban a császári seregek elfoglalták, majd a Thurzó családkapta meg a birtokot, akiknek kihalása után a Csáky család birtokába került. A Rákóczi szabadságharc idején a kurucok csellel elfoglalták a várat, a legenda szerint a vár parancsnoka a latrinanyílásán távozott, de így is a kurucok fogságába került. A Csákyak végül 1707-ben költöztek ki a várból, után már csak egy kis létszámú helyőrség maradt itt. A romlásnak indult objektumban 1780-ban a helyőrség tagjai nekiálltak pálinkát főzni, azonban valamit elszúrtak, a pálinkafőző felrobbant, és az egész vár kiégett, helyenként még a falak is megrongálódtak, így már semmire nem volt használható, folyamatosan romlott az állapota. 1961-ben nyilvánították műemlékké, 1970-ben kezdődtek a felújítások, 1983 óta látogatható, 1993 óta pedig a Világörökség része.
Mikor felértünk a bejárathoz, illetve a várudvarra, nem
gondolta, hogy ilyen sokan leszünk, de pár percig sorban kellett állni a
jegyekért. Külön figyelmesség, hogy rákérdeznek, hogy milyen nyelvű kis
tájékoztatót szeretnénk, igen, van magyar nyelvű is, amit aztán kilépéskor a
kasszánál vissza kell adni.
A pénztártól egy nem túl hosszú, sziklás emelkedőn lehet feljutni a várba, ma is megfigyelhető, hogy milyen masszív falai vannak. Ahol lehet, ott ki lehet menni a várfalakra és a bástyákra is, a kilátás pazar, gyönyörűen látszanak a távolban a Magas-Tátra csúcsai.
A belső várba átsétálva egy remekül berendezett korabeli konyhát és étkezőt is meg lehet nézni, viszont a vár egy része most is felújítás alatt van, ezért a kiállítások egy része le van zárva.
A középső toronyba viszont fel lehet menni, elképzelni nem tudom, hogy azon a
szűk kőlépcsőn, hogy az úristenbe mászott fel akárcsak egy katona is talpig
páncélban?! A toronyból szintén remek panoráma nyílik a falura és a távoli hegyekre,
ahogy a felfelé vezető út sem egyszerű, lefelé még jobban kell figyelni,
ugyanis a kőlépcsők simára vannak koptatva, csúszik is ahogy kell…
 |
| A torony... |
 |
| ... a lépcsője... |
 |
| ...és a kilátás |
A toronyból lejutva a kapu felé haladva bal kéz felől van
egy félreeső kis terem, ott van kiállítva a vár makettje, illetve egy lovagi
páncél, és néhány történelmi összefoglalót is lehet olvasni a falakra
kifüggesztett információs táblákról, már aki tud szlovákul 😊
Az alsó várhoz egy kisebb kapun át lehet kijutni, a bástyafalon végig lehet sétálni, egészen a két bástyáig, közben persze remek fotókat lehet lőni az egyébként rendkívül impozáns várról, még akkor is, ha egy, az építkezés miatt odaállított toronydaru bezavar a képbe.
A várudvaron látható egy elpusztult torony alapzata, illetve néhány ágyú is megtekinthető, valamint a túloldali bástyában berendezett kínvallató helység is.
A placcon
egyébként semmi árnyék nincs, a tűző napsütés pedig nem andalgásra való, ezért
miután megnéztünk mindent, lepihentünk egy kicsit a büfé teraszán, ahol járt a
levegő, és árnyék is volt. A kiszolgálók kissé undokok voltak, de legalább a
kávé finom volt…
A kis pihenő után lesétáltunk a parkolóba, és visszakocsikáztunk a szállásra. Este pedig záró buli következett, meggrilleztünk mindent, ami a hűtőben volt, egész pofás lakomát kerekítettünk így utolsó estére.
Péntek reggel aztán összepakoltunk, rendben hagytuk hátra a házat, és eddig úgy néz ki nem is hagytunk ott semmit.
 |
| Búcsú a szállásunktól |
Hazafelé megint be
kellett vergődni Kassára, ott tettünk egy be nem tervezett kitérőt, mondjuk
úgy, hogy kerülőúton voltunk 😊, de aztán simán megtaláltuk a hazavezető
utat. Kora délután Debrecen mellett Ebesen a Nádas Csárdában megebédeltünk,
majd a katasztrofális állapotú 47-es főúton hazakocsikáztunk.
Rendkívül szép helyen voltunk, árban sem volt vészes a dolog, talán egyedül a parkolók kaotikus díjazása az, ami nem tetszett, na meg az -de lehet hogy csak én látom így- hogy magyarként kissé másképp állnak az emberhez. Ha angolul szólalunk meg, ők is másképp viselkednek, ha magyar szót hallanak, jön a durci…Ettől függetlenül nagyon jó kis út volt, így utólag nézve a térképet, van még mit megnézni Szlovákiában is, szóval nem biztos, hogy utoljára voltunk arrafelé!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése