2. nap
Nikolaiviertel-Branderburger Tor-Reichstag-Potzdamer Platz-Check Point Charlie-East Side Gallery
Kissé borús reggelre ébredtünk, az időjárás előrejelzés
azonban jó idővel kecsegtetett bennünket. Lementünk reggelizni, ahol
szembesültünk néhány furcsasággal: az ugye evidens, hogy a megszokott rántotta,
sült kolbász, virsli, sajt, májas, lekvárok… stb. ki vannak pakolva, de amikor
megláttam a melegen tartóban a paradicsomos húsgombócot és a sült krumplit a
másikban, hát néztem nagyokat J. Persze mindenre van magyarázat : az országos
diák vizilabda bajnokságon résztvevő tartományi csapatok közül néhány a
szállóban lakott, és ugye a vízilabdásoknak kell a kalória, a csapatok-főleg a
fiúk- telipakolt tányérral mentek az asztalhoz, persze volt olyan is, aki csak
a müzlis tálkát vette magához.
 |
| Reggel Berlinben |
Miután megkajáltunk, a csapat nekivágott a mai programnak.
M5 villamos, egészen az Alexanderplatzig, majd onnan egy pár perces sétával a
Nikolaiviertel kerület következett. Ez a környék Berlin egyik legrégebbi
lakónegyede, amit a háború után szinte teljesen újjáépítettek. Egy üde színfolt
a nyüzsgő, forgalmas nagyvárosban, csendes, macskaöves utcácskák, vendéglők,
bárok egymás mellett, padok mindenfelé, vagyis a nyugalom szigete. Utunk
először a Zum Nussbaum - szó szerint a
Diófához –vendéglőhöz vezetett. Az étterem 1571 óta állt a Fischerinselen,
azonban a második világháború során lebombázták. Az épület pontos mását itt, a
Nikolaiviertel kerületben építették fel az 1980-as évek végén. Az épületen egy
emléktábla is található.
 |
| A zum Nussbaum ... |
 |
| ..és az emléktáblája |
Innen továbbsétáltunk a macskaköves utcákon, körbejártuk a
St. Nikolai templomot, aminek 1945-ben csak a külső falai maradtak meg,
fényképek és festmények alapján építették újjá, 1982-ben addig a megtisztított területen
egy romos templomként állt. Napjainkban múzeumként funkcionál, belülről sajnos
nem tudtuk megnézni, mert még zárva volt.
 |
| Nikolaiviertel |
A templom mellett az utcasarkon áll a Knoblauchhaus - vagyis
a Fokhagymaház-, ami a berlini biedermeier korszakot mutatja be. A
Propststrasse végén áll Sárkányölő Szent György szobra, érdekes hogy szinte
minden európai nagyvárosban van egy ilyen szobor…
 |
| Sárkányölő Szent György szobra |
A Spree partján sétáltunk tovább, majd átjutva az út
túloldalára, besétáltunk a Humbold Forum belső udvarára. Az épület helyén állt a Hohenzollern
dinasztia kastélya, ami a második világháború után annyira tönkrement, hogy a
keletnémet vezetés az 1970-es években a helyére építtette a Köztársasági
Palotát, egy amolyan igazi panelépületet. Na persze ez az épület sem az
örökkévalóságnak készült, az NDK bukása után a szinte teljesen tönkrement
panelkockát a szükséges mértékben elbontották, és 2008-ra készült el az új
Humbold Forum impozáns épülete. A belső udvar egészen gyönyörű, az épület falai
teljesen körülölelik, a homlokzat pedig gyönyörűen helyre van állítva… kávézó,
kiülő helyek egy kis ajándékbolt is van.
 |
| AHumbold Forum belső udvara |
A Humbold Forum udvaráról kisétáltunk, átkeltünk a
Schlossbrückén a Spree felett és máris az Unter der Linden sugárúton sétáltunk
tovább. A széles sugárúton több sávon halad a forgalom, külön sáv van a
kerékpárosoknak, és az épületek pedig az úttól jóval beljebb találhatóak, óriási
a tér mindenfelé, az út és a járda mellett hársfasor áll.
 |
| Unter der Linden |
 |
| A Deutsches Historisches Museum |
Rögtön mindjárt a Staatsoper, vagyis az Operaház épülete az
első látnivaló, amit 1741-ben alapítottak. Ez az épület volt a világ első,
különálló épületű Operaháza, persze a második világháború után ezt is újjá
kellett építeni, melyre 1950 és 1955 közt került sor. A Fal megépítése után a
nyugati oldalról ingázó művészek nem dolgozhattak tovább az Operában, a
keletnémet vezetés a saját művészeivel töltötte fel. A német újraegyesítés óta Staatsoper
Unter den Linden néven említik hivatalosan. Az épület kívülről is lenyűgöző…
 |
| A Staatsoper |
Az Opera mellett a Bebelplatz található, melynek egyik
oldalán a Humbold Egyetem könyvtára található, az utca túloldalán pedig az
egyetem épülete. A Bebelplatz a náci könyvégetések helyszíneként vonult be a történelembe,
a téren egy emléktábla van kihelyezve, rajta Heinrich Heine idézetével: „Ez
csak előjáték volt, ahol könyveket égetnek, ott hamarosan embereket is fognak „.
Fura érzés volt ott állni a hatalmas téren, belegondolva abba, hogy itt a fanatizált tömeg jó pár évtizeddel
ezelőtt kivetkőzve magából zsákszámra hordta a máglyára német, és más addig
elismert írók műveit…most pedig békés és nyugodt minden, süt a nap, az emberek
jönnek mennek, mosolyogva köszönnek…
 |
| A Bebelplatz... |
 |
| ...és a könyvégetések emlékhelye |
A teret elhagyva folytattuk sétánkat az Unter der Linden-en,
szinte nekimegy az ember II. Frigyes - vagy ahogy a berliniek ismerik - az Öreg
Fritz grandiózus lovas szobrának, amely a széles sugárút közepén lévő sétáló
rész elején áll. 1851-ben állították a szobrot, melyen az uralkodó összes
tanácsadója és tábornoka is látható, összesen 74 alak. A második világháború
alatt egy fallal vették körbe, így épségben maradt, azonban a kommunista rezsim
eltávolította, mert a király kelet felé tartott… jó tíz évvel később úgy
döntöttek, hogy nekik erre a szoborra nincs szükségük, ezért beolvasztják, de
az utolsó pillanatban az egyik, civilben történész miniszter megakadályozta.
1980-ban került vissza ide a helyére, 2001-ben pedig egy alapos renováláson
esett át.
 |
| II. Frigyes szobra |
Ahogy sétáltunk a Brandenburgi Kapu felé, az utca túloldalán
egy ismerős alakra lettem figyelmes: Bud Spencer „szobra” állt az egyik üzlet
előtt, majd a felirat is láthatóvá vált: Bud Spencer Museum & Fanshop!
Mutattam a többieknek, hogy mit fedeztem fel, erre az egész csoport átrohant a
járdán, egyenesen be az üzletbe J
A bolt kirakatában a jól ismert piros –sárga buggy van kiállítva, a boltban
pedig minden kapható, ami a Bud Spencer-Terence Hill páros filmjeihez
kapcsolódik, a Puffin lekvártól kezdve a Bulldozer feliratú dzsekin át a
hagymás bab elkészítéséhez szükséges serpenyőig! Nem is jöttünk ki onnan üres kézzel:-D
A kis közjáték után sétáltunk tovább, a két forgalmi sávot
elválasztó részen egy rögtönzött kiállítás található, pontosan az Orosz
Nagykövetséggel szemben, rajzokkal, fényképekkel és ukrán zászlókkal tiltakozva
a mai napig tartó orosz –ukrán háború ellen, és valaki a közelmúltban elhunyt
orosz ellenzéki politikusról, Alekszander Navalnijról is megemlékezett.
Érdekesség, hogy az Unter der Linden e részén elég sok nagykövetség található,
de csak Oroszország nagykövetsége előtt posztol rendőr…
Továbbsétáltunk, majd a Café Lebensart-ban gyors kávészünet
következett, innen már tényleg csak pár lépés Németország és Berlin talán
leghíresebb építménye a Brandenburger Tor, azaz a Brandenburgi Kapu.
 |
| Parisier Platz, Barndenburger Tor |
A kaput Carl Gotthard Langhans vezetésével építették
1788–1791 között II. Frigyes Vilmos porosz király rendeletére, 26 méter magas,
65,5 méter széles és 11 méter mély klasszicista homokkő-építmény. A kaput a
Johann Gottfried Schadow által készített öt méter magas bronzszobor koronázza,
amely a győzelem szárnyas istennőjét ábrázolja, ahogy a négylovas szekerén (Quadriga)
behajt a városba. A szekér 1793-ban került fel a helyére, azonban amikor
Napoleon seregei 1806-ban bevették Berlint, a francia császár úgy gondolta,
hogy ez a szobor kell neki, mert ilyen még nem volt otthon, ezért Párizsba
szállítatta, de még mielőtt ott felállíthatták volna, a császár hatalma véget
ért. Párizs bevételekor Ernst von Pfuel tábornok lett a francia főváros egy
részének a parancsnoka, neki köszönhetik a berliniek, hogy a győzelem istennője
ismét visszatérhetett a Brandenburgi Kapu tetejére. 1814-ben került vissza a Quadriga
Berlinbe, ahol restaurálták. Ekkor került az új hatalmi jelkép, a tölgykoszorún
ülő porosz koronás sas az istennő botjára, a vaskereszt kiegészítéseként.
Egykor Berlinnek 18 városkapuja volt, jelenleg csak ez az egy áll…
1918-ig, II. Vilmos német császár lemondásáig a kapu középső
átjáróját kizárólag a császári család tagjai, az ő személyes vendégeik, illetve
a Pfuel család tagjai használhatták. 1933. január 30-án az SA a Brandenburgi Kapun
áthaladó fáklyásmenettel ünnepelte a nemzetiszocialisták hatalomra jutását. A
második világháború alatt Berlin ostroma során, miután a Quadrigára vörös
zászló került, a német katonák többször ágyúval rálőttek és a szobor súlyos
károkat szenvedett, az oldalépületek is megsérültek. 1956. szeptember 21-én a
berlini városvezetés elhatározta, hogy a városkaput újra felépítik. A heves
viták és kölcsönös szemrehányások ellenére Berlin mindkét fele részt vett az
újjáépítésben, amely 1957. december 14-én fejeződött be. A kelet-berlini városi
tanács azonban az újrafelállítás előtt eltávolíttatta a vaskeresztet és a sast
a Quadrigáról, mivel ezeket a porosz militarizmus szimbólumának tekintették.
1961. augusztus 13-a, a berlini fal felépítése után a kapu a lezárt zóna közepére került és sem keletről, sem nyugatról nem lehetett áthaladni rajta. Nyugati irányból csak 40-60 méterre, az ott álló falig lehetett megközelíteni. Kelet Berlinben a kaputól 170 méterre lezárt kordon húzódott, azon belül tiltott zóna volt, ahol csak a keletnémet határőrök tartózkodhattak, így a kapu évtizedeken keresztül senki földjének minősült. 1989. december 22-én, az NDK-ban bekövetkezett politikai változás során több mint 100 000 ember éljenzésére nyitották meg újra a Brandenburgi Kaput. Ezután az akadályokat teljesen eltávolították.
1989 szilveszterén a nézők felmásztak a kapura, és ellopták
a Quadriga különböző részeit. A következő vizsgálat azonban
sokkal komolyabb károkat mutatott ki: a fal felépítése óta semmit nem tettek a
szobrok megőrzése érdekében, és számos belső acél alkatrész átrozsdásodott. A
Quadrigát ezért azonnal leszerelték, és a későbbi helyreállítás során
visszakapta a vaskeresztet és a sast. Napjainkban a karbantartási költségek
évente 200 000 eurót tesznek ki. A felújítás után a berliniek többsége a gépjárműforgalom
elterelése mellett foglalt állást, 2002 májusában a kaput teljesen lezárták a
motoros forgalom elől, így csak gyalogosan lehet alatta áthaladni.
Ott álltunk a Parisier Platzon, jó néhány turistával együtt,
szemben velünk a kapu, a maga impozáns méreteivel, és egy pillanatra eszembe
jutott, hogyha ezek a falak mesélni tudnának… Ahogy egyre közelebb mentünk,
akkor tudatosul az emberben, hogy milyen elképesztően szép épület, pláne amikor
átsétáltunk alatta, kb. 20 lépés és már az egykori Nyugat Berlinben voltunk… A
kapu túloldala már a Március 18. tér, az elnevezés két dologra utal: az első, az 1848–1849-es német forradalmak során a
porosz hadsereg 1848. március 18-án megtámadta a forradalmárokat Berlinben, míg
a második, mely szerint Kelet-Németország egyetlen demokratikus
választását 1990. március 18-án tartották.
A zebrán átsétálva már a Tiergarten Park árnyékos sétaútján haladtunk, és néhány perc múlva meg is érkeztünk Berlin és Németország történelmének újabb nevezetességéhez, a Reichstag épületéhez.
 |
| A Reichstag |
A Németország
nemzeti jelképének számító épület 1884 és 1894 között épült neoreneszánsz stílusban
a Spree bal partján, a Tiergarten negyedben Paul Wallot építész tervei alapján.
Itt kapott helyet a Német Birodalom és a Weimari Köztársaság birodalmi gyűlése
is. Az 1933-as Reichstag tűzvészben és a második világháborúban bekövetkezett
súlyos károkat követően az épületet az 1960-as években korszerűsített formában
restaurálták, és kiállításokra és különleges rendezvényekre használták. 1995 és
1999 között alapjaiban alakították át a Reichstagot, állandó parlamenti
épületként használva, amiről 1991-ben döntöttek. A kulcsokat 1999. április
19-én adták át Wolfgang Thierse-nek, a Bundestag, vagyis a német parlament
akkori elnökének. A német Bundestag azóta is ott ülésezik. A városkép
nevezetessége a plenáris terem feletti akadálymentesített üvegkupola, ahová
előzetes regisztráció után fel lehet menni.
Tekintélyt parancsoló, komor épület, lenyűgözőek a méretei,
az ember eltörpül előtte, ahogy a lépcsőn felsétál, de látszik rajta a kor,
illetve a sok viszontagság, most is kordonnal volt elkerítve, mert építési
terület van előtte, de ettől függetlenül tökéletesen látható. A homlokzaton
található felirat – Dem Deutschen Volken , magyarul a Német Népnek - vonzza a tekintetet.
Miután jó pár fotót készítettünk visszaindultunk a
Tiergarten Parkon keresztül. A Brandenburgi Kapu előtti zebránál álltunk,
amikor feltűnt, hogy az út közepén egy két soros téglacsík húzódik, ez jelöli
az egykori Fal nyomvonalát, és végig követhető a városon át. Ezután már persze
ráállt a szemem és a városban több helyen is beleszaladtunk a későbbiekben.
 |
| Az út közepén a jelölés, ott állt a Fal |
Következő célpontunk innen néhány percnyi sétára található az európai meggyilkolt zsidók emlékműve. A Peter Eisenman által tervezett emlékmű 2711 téglatestű betonacélból áll. 2003 és 2005 tavasza között épült a Brandenburgi Kaputól délre, körülbelül 19 000 m²-es területen. 2005. május 10-én avatták fel, a területen korábban Joseph Goebbels városi villája állt…
Az emlékművet alkotó beton kockák eltérő méretűek és a terület a tér közepe felé süllyed, simán el lehet benne veszni, és ez az érzés, az elveszettség érzése, amit a művész át akart adni. És valóban, ahogy sétáltunk a sorok közt egyszer csak a fölém magasodó beton tömböt láttam, a napfény sem igazán tör be az oszlopok közé, szinte örültem, hogy kijöttünk a sorok közül.
Elsétáltunk az Ebertstrassén, néhány perc múlva pedig Berlin ultramodern közlekedési csomópontjához, a Potsdamer Platz-ra értünk.
 |
| Potsdamer Platz |
A távolsági
vasútállomással, a metróállomással, valamint a számos villamos- és
autóbuszvonallal a Potsdamer Platz Európa egyik legforgalmasabb tere volt a
második világháború végéig, itt helyezték üzembe az egyik első közlekedési
lámparendszert a kontinensen, 1924 végén. A 20. század első 40 évében a tér és
a belőle sugárirányban induló utcák kedvelt találkozóhelye volt Berlin
politikai, társadalmi és kulturális színterének.
A háború befejezése után a Potsdamer Platz egy „háromszöget
” alkotott a szovjet, a brit és az amerikai szektor között a megosztott
Berlinben. 1961 augusztusától a berlini fal húzódott át a téren, a következő
három évtizedben itt egy pusztaság volt, a valódi senki földje. A Fal 1989.
november 9-i megnyitása után új helyzet állt elő: november 12-én kora reggel a
Potsdamer Platznál eltávolították a fal egy részét, és ideiglenes
határátkelőhelyet hoztak létre.
Az 1990 után a történelmi utcai útvonal mentén felújított terület a város egyik legszembetűnőbb helye és turisztikai látványosság. A Potsdamer Platz fejlesztését az 1990-es évek egyik legfontosabb fejlesztésének tartják.
Ahogy a térre értünk rögtön egy, az eredeti helyén álló, Berlint egykor elválasztó fal emlékhelyébe botlottunk: ezek az elemek a mai napig a helyükön maradtak, a három betonelem közé beillesztettek magyarázó táblákat és fényképeket. A már korábban említett téglacsík itt is szépen követhető…
 |
| az eredeti fal elemei |
A hatalmas, tágas területen elképesztő formájú épületeket húztak fel,
itt található a Sony Center, a Deutsche Kinemathek, azaz a Berlini Filmmúzeum, illetve
a Deutsche Bahn székháza a Bahntower. Közvetlenül a Bahntowerrel szemben
található egy másik feltűnő toronyház: a 103 méter magas Kollhoff-torony,
mellette pedig a szintén háromszög alakú Piano Hochhaus, amelyben a
PricewaterhouseCoopers berlini fiókja található.
Mivel az egész csapat kezdett éhes lenni, besétáltunk a Sony
Center belső udvarára, és leültünk enni a tágas belső udvaron található
étteremben. A környezet elképesztő volt, a fejünk felett az épület tetején
szövetpanelek vannak kifeszítve, olyan mintha egy csomó napvitorlát húztak volna
ki 60 méter magasan. Állítólag Japán egyik nevezetességét, a szent Fuji- hegyet
szimbolizálja. Körülöttünk minden csupa üveg, az egész komplexum hipermodern.
Az ebéd nem is lehetet volna más, mit a berliniek egyik kedvence a currywurst, ami sült kolbász leöntve curry-ketchupos szósszal, sült krumplival, mellé egy korsó Berliner Kindl is járt :-)
Jóllakva indultunk tovább, egy kicsit hosszabb séta következett, először a Leipziger Strasse-én, majd jobbra a Mauerstrasse következett, hamarosan pedig Friedrichstrasse és a Zimmerstrasse kereszteződésében álltunk, velünk szemben pedig a Checkpoint Charlie, a hidegháború és a kettéosztott Berlin egyik, még álló mementója, ami ma igen népszerű turistalátványosság.
 |
| A Check Point Charlie |
A
Checkpoint Charlie 1961 és 1990 között az egyik berlini határátkelő volt a
berlini falon keresztül, egyike volt annak a három szövetséges ellenőrző
pontnak, amelyet az amerikaiak használtak, ezen az átkelőhelyen csak
világútlevéllel rendelkező külföldi állampolgárok (az NSZK állampolgárait
kivéve), az NDK-funkcionáriusok, és az NSZK berlini megbízottjának munkatársai léphettek
át a két zóna közt.
1961. október 27-én politikai válság tört ki, mivel az NDK
vezetése akadályozta a nyugati hatalmakat jogaik kelet-berlini gyakorlásában. A
kivezényelt amerikai tankokkal szemben hamarosan szovjet páncélosok is
felvonultak és farkasszemet néztek a határ két oldalán. A hidegháborús válság
azonban nem vált világháborúvá, mivel a tiszteknek mindkét oldalon parancsba
adták az önmérsékletet, de ha ott valakinek gyengébb lett volna az
idegrendszere a kelleténél, alighanem újabb háború tört volna ki…
A német újraegyesítést követően az NDK Zimmerstraße-i
átkelőhelyét elbontották, a hatalmas üres területen
helyreállították az eredeti utcaszerkezetet, a telkeket pedig modern
épületekkel beépítették. 1990. június 22-én az az amerikai állomás őrházát is
lebontották és elszállították. 2000. augusztus 13-án az eredetivel megegyező
kinézetű épületet állítottak fel az egykori ellenőrzőpont helyén, a bódé előtt álló
homokzsákokat betonnal öntötték ki, turistaszezonban pedig korabeli egyenruhába
bújt statisztákkal lehet fotózkodni, némi euróért cserében. Az egykori szektorhatáron szintén
helyreállították a szektorhatár átlépésre 4 nyelven figyelmeztető táblát, és
ugyanitt emeltek egy, a régi keleti szektor felé néző amerikai, a régi amerikai
szektor felé pedig szovjet katonaportrét mutató arcképtáblát.
Sor persze most is volt, és csináltunk egy pár képet, de a
régi fényképeket elnézve tulajdonképpen rá sem lehet már ismerni a környékre,
csak ez a kis bódé az, ami még emlékezteti az embereket a megosztottságra, meg
persze az itt is nyomon követhető, kettős téglacsík a fal helyén.
Az egykori szektorhatár után visszafelé indultunk el a
Gendarmemarkt irányába. A hatalmas térhez érve egy építkezés kellős közepébe
botlottunk, éppen térkövezték a hatalmas teret. Viszont, ha már itt voltunk,
akkor megnéztük a Französicher Dome-ot, azaz a Francia katedrálist.
 |
| Französischer Dom |
Az eredeti Friedrichstadtkirche 1701 és 1705 között épült a
franciaországi református vallási menekültek, a hugenották számára, ehhez
építettek hozzá egy kupolás tornyot 1780-és 1785 közt. Az elnevezése a francia
„dôme” szóból származik , ami „kupolát” jelent. Ugyanez igaz a Gendarmenmarkt
déli oldalán található német székesegyházra is, az a templom az evangélikusok
és a német ajkú reformátusok számára épült. A második világháború alatt a
torony kupolája kiégett, amit csak 1978 és 1985 között építettek újra,
kialakítva a kupola külső részén egy kilátósétányt. Berlin 750. évfordulója
alkalmából 1987. augusztus 9-én adták át a nagyközönségnek a 40 méter magas
kilátó korláttal ellátott tornyot, 60 harangos harangjátékkal és hugenotta
múzeummal.
Mivel ma még nem gyalogoltunk eleget, belépődíj ellenében
296 lépcsőt leküzdve – ami kényelmesre van építve, nagy erőfeszítés nem kell
hozzá - felmásztunk a kupolába, ahonnan remek kilátás nyílik a városra és az
éppen renoválás alatt álló Gendarmemarktra is.
 |
| A kilátás a mindenhol jelen levő tv toronnyal |
Miután kinézelődtük magunkat, lesétáltunk a toronyból, majd
a téren az idegenvezetőnk elmondása szerint a „hivatalos„ program végére
értünk, de ha van kedvünk, megnézhetjük az East Side Gallery-t, ami a berlini
fal utolsó, épen maradt darabja. Hát persze hogy volt kedvünk, így aztán a
147-es busszal átutaztuk a várost. Hétköznap lévén érdekes volt látni, hogy
zajlik az élet kora délután Berlinben. Mivel az egykori keleti részen voltunk,
grafitti-ből és panelépületből nem volt hiány, ettől függetlenül élhetőnek tűnt
a környék, van egy magával ragadó hangulata a városnak.
Egészen az Ostbahnhof-ig buszoztunk, és innen tényleg csak
pár lépés az East Side Gallery, ami nem más, mint egy állandó szabadtéri
galéria a berlini fal leghosszabb fennmaradt szakaszán a Mühlenstrasse-n, a
Berlin Ostbahnhof és a Spree menti Oberbaumbrücke között.
1990 tavaszán, a berlini fal felnyitása után ezt a szakaszt
21 ország 118 művésze festette meg 1316 méter hosszúságban. 2008-ra a képek
nagy része elkopott, ezért a még élő művészeket megkeresték, hogy fessék újra a
műveket. Lehet itt elég elvont dolgokat is látni, de a képek nagy része egy
átlag nézelődőnek is érthető, szinte mindegyik festmény a szabadságról és az
elnyomásról szól, a legismertebbek persze a falon áttörő bugyikék Trabant
illetve Brezsnyev és Honecker elvtársak csókja :-)
Egyébként a fal túloldalán pedig a régi, nyugatiak által felfújkált grafittik
láthatóak.
A galéria megtekintése után elgyalogoltunk a közeli Warschauer Strasse-ig, itt felszálltunk egy S-bahnra, amivel elmentünk az Alexanderplatzig, majd a már ismerős villamossal vissza a szállodáig. Este hat után értünk fel a szobánkba, majd lementünk vacsorázni, közben megbeszéltük a látottakat. Tartalmas nap volt, de a következő sem ígérkezett lazábbnak, csak a tudat, hogy következő este már repülünk haza…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése