Col de Croix -
Villars - Col de Bretay - Les Diablerets
Ez a napunk is a bőséges reggeli eltüntetésével indult, bár
azt megjegyzem, hogy a bevált tartalmon nem változtattak, ugyanazok a fogások
voltak minden reggel, ettől függetlenül senki nem maradt éhes. Reggeli után
buszra pattantunk és elindultunk Villars-ba, egész pontosan
Villars-sur-Ollon-ba. Ezúttal a falut a másik irányba hagytuk el, és így
gyönyörűen látszódott a hegyoldal, telis tele házakkal. Az út egészen meredek
volt, és egy 20 perces hegymenet után máris megálltunk, felértünk ugyanis a
közeli Col de Croix csúcsára, 1775 méterrel a tengerszint felett. Ez a magasság
svájci léptékkel nem komoly, csak egy kis domb a többi 3-4000 méteres csúcshoz
képest…
A parkolóban kényelmesen, akár keresztben is negálhatott
volna a busz, rajtunk kívül sehol senki nem volt… Van itt fent egy kis takaros
büfé, ami épp zárva volt és néhány, farkast formázó szobor, szó se róla elég
riasztóra sikerültek... Viszont a kilátás, na, az egészen rendben volt. Néhány
lépés egy kis emelkedőszerűn, és a fák közt elénk tárult ez:
Kilátás a Col de Croix-ról
 |
| Farkasok... |
Simán elüldögéltem volna itt akár órákat is, de mentünk
tovább… jó negyedóra buszozás után érkeztünk meg a magániskoláiról méltán híres
Villars-sur-Olon-ba. Az 1258 méteren fekvő falu bizonyos részeiről még a
Mont-Blanc is tisztán kivehető. A környék sokáig egy volt a többi, a hasonló
falu közül, turisztikailag akkor került fel a térképre, amikor egy helybéli
katonatiszt 1856-ban megnyitotta a csak nyáron nyitva tartó Chalet de Villars
szállodát.1901-ben a vasút elérte a települést, innentől kezdve egyre több
turista érkezett, majd 1913-tól a hegyi fogaskerekű vasúttal egészen a Col de
Bretaye-ig fel lehetett menni. Az első világháború alatt a fejlesztések
leálltak, következő komolyabb újítás az 1936-ban átadott sífelvonó, ez volt az
első ilyen felvonó Svájcban. 1938-ra
Villars Európa elsőszámú sí központja lett…
Villars azonban nem csak a síelésről híres… Van itt néhány,
igen drága – és ezt most svájci viszonyokhoz értem - magániskola, ahová
közönséges halandó nem igazán teszi be a lábát. A magáninternátusok közül az
egyik a Collége Alpin Beau Soleil 1910 óta várja a felső tízezer csemetéit. Az
iskola falai közt királyi családok sarjai is megfordultak már, az éves tandíj
potom 150.000 svájci frank… Úgy kell ezt az oktatást elképzelni, hogy a
tengerentúlról, vagy a világ bármelyik szegletéből ide felvett gyerekek 11és 18
éves koruk közt élnek itt, apu és anyu a saját magángéppel elhozza ide a
gyereket, az intézményben könnyes (?) búcsút vesznek a megszeppent diáktól,
majd otthagyják. Időnként meglátogatják persze a sarjaikat, ezért rengeteg,
felső kategóriás apartman található a faluban, itt megszállnak a szülők,
bizonyos időt eltöltenek itt, majd „szervusz, fiam/lányom” és hazamennek… És az
oktatás? Na, az sem hagyományos, mindenekelőtt kell egy formaruha kb.6200
dollárért, majd pedig ha az oktatási tematika úgy kívánja, a helyszínen
ismerkednek a tanulók a Kilimandzsáró élővilágával, esetleg a Kínai Nagy
Fallal, illetve ha a szükség úgy hozza, akkor megtekintik az egyiptomi
piramisokat, a maguk természetes valójában, ott ahol azok megtalálhatóak. Az
ilyen svájci elitképzőben tanuló gyerekeknek kikövezett útja van a világ elit
egyetemeire és főiskoláira…
Ahogy gurultunk a falu központjában lévő vasútállomás felé, az előbb említett apartmanokból jó néhányat lehetett látni, mit ne mondjak, tényleg remekül néznek ki… A vasútállomás környékén sétáltunk egy kicsit majd felszálltunk a Col de Bretay-ra induló vonatra. Ez a szerelvény nem kifejezett turistavonat, hanem bárki által használható, de azt már mondani sem kell, hogy szinte steril tisztaságú volt kívül-belül.
 |
| Villars, vasútállomás |
Ahogy kell, percre pontosan el is indult a szerelvény, hogy kb.20 perc alatt felvigyen bennünket a hegyre. Útközben aztán láttunk szebbnél szebb házakat, hegycsúcsokat és golfpályákat, ezeknél meg is áll a vonat… A végállomás 1808 méteren található, innen számos túraútvonal indul, és van néhány felvonó is, ami a környező hegyekre viszi a turistákat. Mi is felszálltunk egyre, ami a Le Chamosseire csúcsára vitt fel. Menet közben láttuk, amint két kerékpáros nekivág a lefelé vezető útnak, majd hátul guruló néhány méter megtétele után bemutatta a klasszikus orra esést. Elterült és meg sem mozdult, mi pedig aggódva néztük a „tragédiát”… mert pár pillanattal később láttuk, hogy mozog… Viszont az elől haladó is csak későn észlelte, hogy a társa kifeküdt, eldobta a bicajt és elindult visszafelé, megmenteni. Ahogy közelebb ért akkor látta, hogy nincs nagy baj, és ahogy tanítják, igazi segítőhöz méltóan elővette a telefonját és lőtt egy pár képet a földön fekvő haverjáról… :-)
Fotó nélkül meg sem történt :-)
Közben haladtunk felfelé, volt aki kevésbé
díjazta a beülős sífelvonót, erősen kapaszkodva ülte végig azt a néhány percet
amíg felértünk, de a látvány mindent feledtet: a kilátópontról egészen elképesztő a rálátás a völgyre, alattunk Leysing városa, még egy viadukt is
látszik, szemben velünk pedig a hegyek, a szemközti pont úgy néz ki, mint
amikor két macska egymás felé fordul, idegenvezetőnk meg is jegyezte, hogy a
cicás hegy az egyik kedvence… Meg is értem, miért…
 |
| A völgyben Leysing |
 |
| A cicás hegy |
Miután jól kinézelődtük magunkat, visszafelvonóztunk a
kiinduló pontra – érdekesség, hogy itt sem tolongtak a turisták, rajtunk kívül
szinte csak a környékbeli, echte svájciak voltak fent. Visszaérve elmentünk a
vasútállomás mellett és a már megszokott étterem tetején egy nem megszokott
dolgot lehetett látni: egy, a Le Mans-i 24 órás autóversenyen indult autó volt
felpattintva a tetőre, a belsejébe pedig beapplikáltak egy kijelzőt, ami a
pontos időt és a hőmérsékletet mutatta…
Továbbhaladva a helyi tejüzem kihelyezett részlege– azaz a rengeteg, békésen legelésző tehén – mellett elsétálva egy kis takaros tavat sétáltunk körbe, majd szabadon lehetett császkálni, illetve élvezni a nagyon kellemes őszi napsütést.
 |
| Dolgozik a tejüzem :-) |
Ekkor tűnt fel a
turistacsalogatás új formája: biztos sokan emlékeznek még, hogy gyerekkorukban
létezett a lábbal hajtható, gokart formájú kiskocsi, aminek első kerekeihez
volt a pedál beillesztve és így lehetett vele közlekedni. Na, most nincs pedál,
ellenben van dupla fék a hátsó kerekeken, ami egymástól függetlenül is
működtethető, illetve a váz masszívabb. Beülnek az ülésbe, bukósisak fel és
irány a lejtőn lefelé – ugyanis elég szépen leaszfaltozott és széles utak
vannak itt fent, csak néhol van földút, és egy szép nagy kört meg lehet tenni
ezeken a kiskocsikon… Mondanom sem kell, mentek, mint a veszedelem :-) Arra viszont nem
jöttünk rá, hogy az emelkedőkön hogyan mennek fel, illetve honnan indulnak,
mert egy próbát mindenképpen megért volna :-)
Vissza a gyerekkorba
Szépen eltelt rajtunk az idő, befutott a vonatunk is, és a lefelé vezető út is hamar eltelt. Buszra visszaszálltunk és „hazagurultunk” Les Diableretsbe, majd kora délután tettünk egy kis sétát. A falu felett rövidke túrával elérhető egy helyes vízesés, ezt néztük meg. Az odaút semmilyen erőfeszítést nem igényelt, a vízesés előtt pedig egy kis fakunyhó van, le is lehet ülni.
Visszafelé jövet egy kisebb eső elkapott bennünket, majd ahogy jött el is ment és a nap is kisütött… Gyönyörű házak között sétáltunk vissza a faluba, nem is sejtettük, hogy a nap be nem tervezett meglepetése csak most jön. A hétvége közeledtével egy futófesztivál volt a faluban, veteránautó kiállítással és kisebb lakodalom jellegű evés-ivással megspékelve. Sétáltunk szépen az utcán, amikor az egyik ház előtt egy elképesztő állapotú,’70-es évekbeli Lotus állt…
Odamentünk megnézni, és egy két fotót csinálni, amikor a garázsból kilépett a tulaj. Megszólított minket-franciául, ami ugye nem megy – majd miután mondtam, hogy próbálkozzunk a némettel, átváltott arra. Honnan jöttünk, stb. majd megkérdezte, hogy akarunk e valami szépet látni? Naná, mondtam, és már invitált is be a garázsba… Olyat láttunk, amitől megszólani sem tudtunk: egy fehér, 97cm magas 1969-ben épített sportcoupét, amiből ez az egy van. Kinyitotta az ajtót, és az autó a versenyautózás hőskorát juttatta az eszembe: puritán egyszerű ülések, ormótlan kapcsolók, semmi digitális kütyü… csodaszép volt!
Majd rámutatott az autó oldalán lévő feliratra: Borghi Car! Ez alapján azonosítottuk be később, hogy ekkor találkoztunk Michel Borghi-val, aki a testvérével, Philippel építette az autót, és aki sajnos már nem él. Az öreg a mai napig jár ezzel a fehér csodával különböző autó kiállításokra! Miután megcsodáltuk az autót, az öregúr egyre csak beljebb invitált a garázsba, ahol egy patika állapotú, 1950-es évekbeli piros MG TD állt diszkréten, mögötte pedig letakarva egy mentaszínű MG a ’60-as évekből…
De az öreg csak mondogatta, hogy gyertek, mutatok még valamit… Kimentünk egy különálló garázshoz, ahol egy újabb, ezúttal piros, európai utakra gyártott MG állt, valamikor a ’70-es évekből , mögötte pedig egy újabb csoda, egy második világháborús amerikai Jeep, ami - a hitelesítő matrica szerint - részt vett a normandiai partraszállásban és a 101.légi deszant hadosztály alkalmazta… Annyira néztem az autót, hogy fotózni is elfelejtettem…Az öreg elmondta, hogy azért vette meg, mert Ő 1944-ben született, a járműnek pedig ez az azonosító száma … De még nem volt vége, átmentünk a mellette álló garázsba és egy újabb gyönyörűség, egy AC Cobra nézett vissza ránk…
Erre mondta azt a gazdája, hogy sajnos „csak” replika… De valami gyönyörű, ha replika, ha nem ! Nagyon megköszöntük az öregúrnak ezt a rövid, de annál emlékezetesebb bemutatót, majd amikor kezet fogtunk, ennyit mondott, így szépen, érthetően, magyarul: Egészségedre ! :-) Ezt a programot persze ne várja el kötelezően senki, nekünk hatalmas mázlink volt, szerintem egyszeri és megismételhetetlen!
Ez a pár perc megkoronázta a napot, az biztos. Ahogy
sétáltunk a faluban, az idő is a szebbik arcát mutatta, az esőfelhők
elvonultak, gyönyörű színekben pompázott a környék. A futóverseny utolsó
résztvevői még ekkor szállingóztak be a célba, mint kiderült három távon
lehetett indulni: 15 km, 25 illetve 50 km! És ez nem mezei futkározás, hanem
hegyre fel, illetve lefelé, igen kemény emelkedőkön. Le a kalappal előttük…
Nekünk ennél egyszerűbb feladat jutott: elfogyasztani a
tulaj által készített vacsorát, ami egy kicsit elmaradt a várakozásoktól, de
azért elfogyott. Vacsora után kiültünk csapatépítő bandázásra a hallba, majd
azzal a tudattal mentünk aludni, hogy holnap elhagyjuk Svájcot…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése