Vonaton Vízen Levegőben Svájcban 2.nap

Chur - Glacier Express – Les Diablerets 

 Reggel ébredés után reggeli, majd gyors bepakolás a buszba és már indultunk is, ugyanis a mai programunk sem ígérkezett lazának. Először is át kellett jutni az osztrák –svájci határon, bízva abban, hogy nem lesz ellenőrzés, aztán pedig el kellett érni a Chur-ból induló Glacier Express-t. Egyébként ravasz a svájci: a vonatra le kell foglalni előre a helyeket, majd az indulás előtt legkésőbb fél órával át is kell venni azokat. Amennyiben ez nem történik meg, akkor a jegyeket eladják, azonban azzal is kifizetteti, aki nem vette át csak lefoglalta… Tiszta haszon…

Svájc felé

 De ne rohanjunk ennyire előre. Gurultunk szépen a svájci határ felé, amikor egy kisebb útépítés megakasztott bennünket, majd amikor ezen is túljutottunk, jöhetett a határátlépés. Ausztria és Svájc közt Feldkirch az egyik legismertebb és leginkább használt közúti átkelőhely, van azonban több kisebb is, mint például az osztrák Meiningen és a svájci Oberriet közti kis átkelőhely, ezt céloztuk meg. Érkezésünkkor egy teremtett lélek nem volt sem az osztrák, sem a svájci oldalon így a Rajna felett átívelő hídon áthaladva, kis túlzással lassítás nélkül begurultunk Svájcba. 

Határátkelő

A kifogástalan minőségű autópályán élénk forgalom mellett haladtunk, de Chur-hoz közeledve letértünk róla, ugyanis a sofőrünk jó érzékkel kiszúrta a kialakuló közlekedési dugót, így egy alsóbbrendű úton mentünk tovább Bad Ragaz felé, ahol az út két oldalán pazar golfpályákon tisztes őszes nyugdíjasok golfozással ütötték el az időt… 

 A vonatindulás előtt érkeztünk meg Graubünden kanton székhelyére, Chur-ba, Svájc legrégebbi városába. Buszunk egészen a vasútállomásig vitte a társaságot, itt volt egy kis lehetőség nézelődni is. Csak amit itt láttam, meggyőző volt: az állomás és környéke patyolat tiszta, szemét sehol, a vasútállomáson nincsenek hajléktalanok, nem bűzlik a kosztól, hanem tiszta. A vonatok percre pontosan érkeznek és indulnak, itt a késés ismeretlen fogalom. Mindenféleképpen meg kell említeni a vasútállomáson található Brezel König – Pereckirály- üzletet: magyarok – ki más – csinálják, és elképesztő finom pereceket sütnek. Na, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van a sós perec meg a sajtos… Van az is, de van tökmagvas, lenmagvas, sajttal-sonkával töltött, pizzás, zöldséges és még ki tudja hány féle sós és édes perec, plusz szendvicsek és kávé is kapható. Természetesen a magyar szónak mi is és az eladó hölgy is örült :-)

 Közben pedig eljött az idő, vonatunk 12:14 órakor indult a 13 –as vágányról, ehhez át kellett szelni az állomást, és felmenni a peronhoz. A már jól ismert, piros fehér mintázatú szerelvény, oldalán a hatalmas Glacier Express felirattal ott pózolt előttünk… 

A szerelvény utolsó kocsija volt a csoport részére lefoglalva, és a csak  beszállás után jöttünk rá, hogy hová is kerültünk … Az ugye mondanom se kell, hogy ragyogott az egész szerelvény, az üléseken a Glacier Express lógóval ellátott huzat feszült. A karfák helyett egy kisebb konzolt alakítottak ki, ahol megvolt a minden utasnak járó fülhallgató helye. Menet közben információkat lehet meghallgatni hat nyelven (német, angol, francia, olasz, japán és kínai) illetve két csatornán zene szól, az egyiken tradicionális svájci, a másikon meg modern. Az asztalok felhajthatók így a helyet lehet variálni, illetve minden utas kapott egy tájékoztató brossúrát és egy kézfertőtlenítő kendőt is. Csak néztünk, mint hal a szatyorban :-) 

A Glacier Express első hivatalos útja 1930. június 25-én 07.30 órakor indult Zermattból. A 70 illusztris vendég mintegy 11 óra alatt jutott el a végállomásig, St.Moritz-ig. Képzeljük csak el, hogy nézhettek a derék helvétek, akik már láttak egy-két hegyet addig is, de így ilyen formában még sohasem. Már a kezdetektől hihetetlen népszerűségnek örvendett a szerelvény köszönhetően a kiváló szervezésnek és a minden igényt kielégítő kiszolgálásnak. A második világháború azért megakasztotta az üzletet, 1943 és 1946 közt el sem indították a szerelvényt, mert elmaradtak a külföldi turisták. 1947-ben indultak el újra a vonatok, akkor már elektromos mozdonyok húzták a kocsikat és beakasztottak egy étkezőkocsit is. 1981-ig a szerelvény a Furka Vasúti alagúton haladt át – 2162 méteren -, melynek során látható volt a Rhone Gleccser is, innen ered a vonat elnevezése. 1983-tól megnyílt a Furka hágó alagútja, így már egész évben járhattak a vonatok, viszont kimaradt a Rhone Gleccser, éppen ezért a Furkabahn vasúti társaság 2010. augusztusa óta, csak történelmi mozdonyból és kocsikból álló szerelvényt is üzemeltet bizonyos alkalmakkor, melyek a régi vonalon járnak. 2006-tól járnak a panorámakocsik, 2008 óta a Rhätische Bahn által üzemeltetett szakasz az Unesco világörökség része. Az expressz napjainkban 6 kocsiból áll: egy első osztályú panoráma, ami kerekes székkel is megközelíthető, egy szimpla első osztályú vagon, egy étkezőkocsi és három másodosztályú vagon. A különbség a két osztály közt a székek elosztása, minden más ugyanaz. Ja és még egy lényeges dolog: attól hogy expressz a neve, ne tessék úgy elképzelni, hogy a vonat maximális sebességgel robog a sínen… Ez a világ leglassabb expresszvonata, a mai technika mintegy 8 óra alatt teszi meg az utat St.Moritz és Davos közt…Csak szépen, nyugodtan, így mindenki rendesen tud gyönyörködni a panorámában… 

 Szóval ott tartottam, hogy elindult a vonat, percre pontosan. Az utazás első tíz-tizenöt perce semmi extra, szépen mentünk a rendezett környéken. Aztán szépen fokozatosan jöttek az emelkedők. A táj lenyűgöző, hegyek és egy kanyargó folyó váltogatta egymást, időnként azt sem tudtuk, merre is nézzünk. Mivel remek napsütéses időt fogtunk ki, a nagy panorámaablakon minden tükröződött, így sok, igazán jó képet nem lehetett lőni, így maradt a nézelődés, mert volt mit nézni.

 Fél kettő előtt futott be a vonat Disentisbe, itt a Rhätische Bahn mozdonyát leakasztották, elé csapták a Matterhorn-Gotthardbahn mozdonyát – innen ugyanis másik vasúttársaság üzemelteti a vonalat - majd mintha mi sem történt volna mentünk tovább. Itt azonban már van egy fogasléces kiegészítés is, - a sínek között egy fogasléc van, ami a vonat alá épített fogaskerékkel csatlakozik, és sokkal könnyebben felhúzza szerelvényt az emelkedőn - és kellett is, mert elkezdett úgy rendesen emelkedni. Itt –ott már megjelentek az ősz nyomai, a rikító zöld hegyoldalak már kezdtek színt váltani, és egyre több havas hegycsúcs volt látható. 

Szépen lassan felkapaszkodtunk 2033 méterre és a szerelvény meg is állt az Oberalppasson. Hát elképesztő volt, mit ne mondjak… Némi várakozás után aztán ereszkedni kezdtünk és megálltunk Andermattban, ami a tengerszint felett 1435 méteren van. Számunkra itt az út véget is ért, hihetetlen, de három óra úgy elszaladt, hogy észre sem vettük… Óriási élmény volt! 

Andermattban már várt ránk a buszunk, - csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Bahnhof itt is patent - az állomás épületében egy KTM kerékpárüzlet is volt, potom 4300 svájci frankért már lehetett is bicajt venni… Buszra váltottunk tehát, majd egy kis kacskaringós lejtőn legurulva nekirugaszkodtunk az előttünk álló nem kevés útnak. Menet közben jobbról feltűnt a Vierwaldtstatter See, majd röviddel később az idegenvezetőnk jelezte, hogy megállunk egy kis fotószünetre a Lungersee partján, ugyanis olyan gyönyörű napos időnk volt, hogy teljes pompájában látszott az Eiger-Mönch-Jungfrau hármasa, íme:

Eiger-Mönch-Jungfrau

 A röpke fotószünet után haladtunk tovább, mellettünk feltűnt a Brienzersee, ennek örömére Brienz-ben tartottunk egy kis pihenőt, a tópartnál persze… A kilátás remek, a városka pedig gyönyörű, a házak elképesztő állapotban vannak, Svájcban ugyanis csak természetes anyagokat használtak és használnak napjainkban is, kő és fa mindenhol a fő építőelem. Szokták mondani, hogy ami Svájcban nem égett le, az ma is áll… Ezt csak megerősíteni lehet, mert a házak homlokzatára szépen fel vannak pingálva az építési dátumok: 1500-as, 1600-as dátumokat lehet látni… 

Brienzer See

A pihenő után gurult tovább buszunk, rálátásunk nyílt a Thunersee-re is – ide később még visszajöttünk - és az autópályáról letérve a Simmental-on keresztül haladtunk tovább. Ez sokkal szebb mintha maradtunk volna a pályán, cserébe szűk és itt is van forgalom, de mégse olyan, mint egy hétköznap késő délutáni araszolás a pályán… Takaros kis falvak követték egymást, az út melletti patakon-folyón sok fedett fahíd áll, az valahogy nagy divat Svájcban. Áthaladtunk Gstaad-on , a milliomosok városán – ide is visszajövünk a későbbiekben – majd a következő faluban elég hihetetlen dolgot láttam: a főút mellett , csak úgy ott áll egy Porsche kereskedés… Egy hegyi faluban… Ezek szerint van rá igény…Mondjuk az már korábban feltűnt, hogy itt nem bontószökevényekkel szaladgálnak, de még az öt évnél idősebb autó is ritka… Vannak még veteránautósok is de az más kategória… Valahogy az egész országról süt a jólét!

 Este hét után végre megérkeztünk Les Diableretsbe, ahol a következő néhány napot töltöttük. A falu közepén található szállásunkhoz érve gyors kipakolás után már vacsorával vártak minket. Mivel itt már a francia részen voltunk, és a felszolgáló hölgy más nyelven nem is akart megszólalni, csak franciául, maradt a nemzetközi kézzel – lábbal magyarázás, de csak meg tudtuk értetni magunkat. A vacsora remek volt, mint később kiderült a tulaj szokott főzni, nem is akárhogy! Meglepetésként ért, hogy a szobákban volt egy kapszulás kávéfőző, két kapszulával! Ez itt nem szokás, ez egy olyan ország, ahol a vacsorához felszolgált csapvizet is hajlamosak kifizettetni, mondván a víz sincs ingyen és azt még fel is szolgálták, a mi hotelünk azonban nem ezt az üzletpolitikát követte :-)

 Kimerítő nap volt, a vacsora után szerintem senkit nem kellett ringatni…