Túrázás Ausztria zöld szívében 1.

 

        Myrafälle-Steinwandklamm-Gemeindealpe-Wasserhochklamm

 

Egy régi bakancslistás úton vettünk részt néhány napja,és nem is kellett csalódnunk, és még az időjárás is kegyes volt hozzánk.

Hajnali indulás Szegedről, majd némi logisztika után már a feltúrt M1-es autópályán haladtunk Ausztria felé. Kegyetlen meleg nap ígérkezett, ezért az erre a napra betervezett, Burgenland tartományi fővárosát, Kismartont bemutató sétálást az el is halasztottuk, ugyanis 38-39 fokban egy árnyék nélküli városkában nem egy nagy élmény a séta, ezt majd az utolsó napon bepótoltuk. Időnk tehát volt bőven és a tervezettnél korábban érkeztünk meg Muggendorf mellé, itt található a Myrafälle vizesés, bent az erdőben.

 

A vízesés első írásos említése 1802-ből származik, 1885 óta látogatható, 7 kilométer hosszú, -  ez a teljes hossza -  és 26 kisebb-nagyobb hídon lehet átsétálni a patak vize felett. Az elmúlt napok száraz időjárása miatt kevés víz volt a patakban, de azért így is elég szép volt, na meg persze hűvös is… 

Kevés a víz...

...de szép a látvány...

A kiépített túraútvonal 170 méter szintkülönbséget küzd le, és kb 3 kilométer hosszú, nagyon hamar végigjárható, mire belelendültünk, máris a végén lévő forgókapunál voltunk. Innen még az erdőben kell egy keveset sétálni, egészen a zsilipig, ami elszomorító látványt nyújtott, ugyanis a mederben alig volt víz…   

Nagyon kevés a víz

A kellemes séta után nagyjából 10 percet buszoztunk, és máris megérkeztünk a Steinwandklamm egyik kiindulópontjához. A Steinwandklamm Alsó Ausztria legszebb és legkalandosabb karszthasadéka. A szintkülönbsége 250 méter fel és le, és van itt egy egész jó kis kihívást jelentő 15 méteres, függőleges létra a sziklába vájva. A Jagasitz fogadó – ami már jó ideje zárva van – mellől egy murvás úton ereszkedtünk le a bejárathoz, séta közben nem ártott figyelni, mert elég meredek, és a murvás talajon könnyen el lehet csúszni. Miután leértünk az igazi bejárathoz, egy kis takaros fa házikónál megvettük a jegyeket és már mehettünk is be a szurdokba. 

A szurdokban jóleső hűvös volt, elhaladtunk egy tanya mellett, majd a bejáratot jelképező sziklafalhoz értünk, innen jöttek a falépcsők és a pallók. Egy idő után egy elágazáshoz értünk, ha a piros úton mentünk volna, akkor a Rudolf Decker Steig-hoz jutottunk volna el, ott van az a bizonyos  függőleges létra, de 30 emberrel nem biztos hogy jó ötlet lett volna arra menni, mert lenne aki még most is a létra alján állna 😊 Szóval mentünk a kék jelzésen tovább,  a szintemelkedés nem annyira észrevehető, a fa lépcsők és hidak remek állapotban vannak,  a szurdok maga pedig gyönyörű. 

Lépcsők mindenfelé

Egy órányi séta után értünk el egy kissé meredekebb részhez, ez vezet a Türkenloch-hoz, azaz a török lyukhoz. A kis barlang neve a török támadására utal, amikor is a helyiek felmenekültek a hegyekbe az oszmán hordák elől és a barlangokban, mint ez is bújtak el. Bujkálni azonban üres hassal nem egyszerű dolog, ezért a barlangban tüzet raktak, egyrészt, hogy ne fázzanak, másrészt összeüssenek valami suppét…Igen ám, de a füst, ami kijött a barlangból azonnal lebuktatta a bujkálókat és egyszer csak megjelentek a törökök a barlangban a és kardélre hánytak mindenkit…

A barlang bejárata előtt egy információs tábla is található, majd ahogy belépünk, teljes sötétségben találjuk magunkat. Kapaszkodni kell a jobb kéz felől futó drótban, illetve igencsak be kell húzni a fejünket, mert rendkívül alacsony a barlang. Nem árt ha van egy zseblámpa, de a mobil vakuja is jó, így legalább nem esünk orra a néhány méter után kezdődő falépcsőben amit leküzdve jobbra fordulva máris kint vagyunk a barlangból, itt a sziklafalon  le kell küzdeni egy kisebb , sziklás emelkedőt és már gyönyörködhetünk is a szurdok tetejéről a kilátásban !

A Turkenloch bejárata

ez pedig a kijárat

Néhány perc pihi után sétáltunk tovább, és az erdőn át hamarosan a kiinduló ponthoz értünk, laza másfél óra alatt megjártuk a szurdokot. A kellemes, hűvös erdőből kisétálva valósággal arcon vágta az embert a meleg, pattantunk is fel a klímás, hűtött buszra.

A bezárt vendéglő mellől indulva nem egészen két óra múlva megérkeztünk Mariazellbe. szállásunk az elragadó hangulatú kisváros főterétől szó szerint 30 lépésre volt, egy hagyományos, régivágású hotelben. A szobák nagyok és tiszták voltak, légkondicionálás ugyan nem volt, de kellemes hűvös fogadott minket a szobánkban. Kora este vacsoráztunk – mondani sem kell, hogy a személyzet nagy része hazánkfia – majd egy kicsit körbejártuk a szinte teljesen kihalt várost. AZ alvással aztán nem is volt gond…

Másnap reggel kényelmesen megreggeliztünk, majd   pár perc buszozás következett a dallamos nevű Mitterbach am Erlaufsee-be, innen indul ugyanis a felvonó a Gemeindealpe csúcsára. 

Gyönyörű napsütéses időnk volt, a felvonó egy átszállással 800 méterről 1626 méteres magasságig visz fel. A kilátás pedig… gyönyörű, ahogy csendben haladunk felfelé, egyre szebben látszik az Erlaufsee, körben pedig a hegycsúcsok, köztük az Ötscher 1893 méter magas csúcsa. 

hegymenet

Szépen látszik az Erlaufsee

Távolban az Ötscher csúcsa

Miután felértünk, elsétáltunk a csúcsot jelképező kereszthez, elkészültek az ilyenkor szokásos fotók, majd szabadon lehetet lézengeni. Van itt egyébként minden, játszótér, étterem, több kilátópont és néhány – ahogy én hívom – nyugipad, ami egy fedett pad, ahová leülve lehet bámulni a szemközti csúcsokat. 

A lefelé menetre két lehetőség kínálkozott: a középső állomásig egy jó negyven perces séta, vagy a beülős felvonó, a középállomástól pedig mountain cart-al a végállomásig, vagy a beülős felvonó. A csoport jó része a séta mellett döntött, a lusták és a nézelődést választók-mint én- azok fent maradtak a tetőn még egy darabig, majd a felvonóval lementek a középállomásig. itt a személyzet már javában pakolta ki a mountain cart-okat, egy osztálynyi gyerek készül éppen lezúzni a hegyoldalon.

megy a csapat lefelé

 A mountain cart a gyerekén használt, háromkerekű bicajra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nincsenek pedáljai, lábbal történő elindulás után a sebességről a lejtő gondoskodik, illetve két fékkarral rendelkezik a biztonságos megállás érdekében. 

Mountain cart

Miután a csoport nagy része ideért, a csapatból csak néhányan gurultak le, a többség a felvonóval ment le a kiindulópontra. Majdnem dél volt mire leértünk, a laza szervezésnek köszönhetően visszamentünk Mariazellbe, az ebédünket pedig a Billából oldottuk meg: néhány zsemle, saláta, speck sonka, helyi sajt, amit a szobánkban kényelmesen befaltunk.

 Röviddel egyóra után elindultunk a napi második programunkhoz, a Wasserhochklamm szurdokhoz, ami Palfau közelében található, szinte az út mellett van a kiindulópontja. Mire odaértünk, már erősen érezhető volt a meteorológia által jelzett eső előszele, irgalmatlan meleg volt, és egész érdekesen nézett ki az égbolt is, de mint tudjuk, rossz idő nincs, csak rosszul öltözött turista. 😊

A jegyek megvétele után egy vendéglátó egység terasza mellett kell elsétálni, majd rögtön egy jó hosszú függőhídon kell átsétálni a Salza folyó felett, a beléptetőkapu ugyanis a túloldalon van. A látvány Pazar, a folyó elképesztően tiszta, türkiz színben pompázott, igazán hálás fotótéma volt. A túra egyébként az itiner szerint 3,5 kilométer hosszú, és 380 méter szintkülönbséget kell leküzdeni.

A kapun átjutva egy kellemetlenül sziklás, lejtős rész következett, ezen elég óvatosan kellett haladni a csúszásveszély miatt. Két -három kanyar után a terep egy kicsit egyenletesebbé vált, de továbbra is figyelni kellett a kiálló sziklák miatt. Rövid idő múlva egy néhány padból kialakított pihenőhöz értünk, a belépőjegy mellé kapott térkép szerint a következő kis fahídon, ha átsétálunk, akkor kezdődik a szurdok maga, na meg akkor kezdett el esni is az eső. Nem egy vihar kapott el bennünket, csak a széle, de előkerültek lassan az esőkabátok is. A híd után a szurdokban kialakított fahidakon és jó minőségű gyalogúton lehetett haladni, egyik vízesés a másik után bukkant elő. A túra során egyébként öt vízesést lehet látni, mindegyiket különböző magasságban persze. Az egyre jobban rákezdő esőben   mentünk szépen előre, alattunk a szurdok, és benne a helyenként vadul zúgó, máshol csendesebben csordogáló kis patakkal.

A vadaregényes szurdok

A térképen hatos, illetve hetes számmal jelzett vízesések már elég jól néztek ki, innen még lépcsőzni kellett a Fátyol vízesésnek becézett, nyolcas számmal jelzett vízeséséig, amin 39 méter magasról zúdul le víz, már ha van a patakban elég.

a nyolcas számú vízesés

 Ottjártunkkor sem volt csúnya, de a vízmennyiség hiánya szemmel látható volt. Innen a térkép szerint lehet még feljebb menni, ezt a részt már nem lehet félvállról menni, a térképen is nehéz útvonalként jelölik, először egy esőbeállóig, majd magához a forráshoz lehet felmászni, onnan az út egy bekötőúthoz visz, ahonnan be lehet látni a szurdokot - a leírások szerint, ezt ugyanis kihagytuk, az eső miatt csúszós útvonalon nem nagyon volt kedve elindulni senkinek sem, így némi nézelődés után visszasétáltunk. 

Ekkor már az eső is elcsendesedett, pont annyit esett, hogy a sziklás kavicsos út csúszós legyen, de azért lehetett menni rajta. Mire a függőhídhoz visszaértünk, az eső ismét rákezdett, így beálltunk az étterem nagy napernyői alá,  és próbáltunk megszáradni, mert a hőmérséklet az nem csökkent, elég fülledt meleg volt. Mire az utolsó ember is kiért, addigra viszont a felhők elhúztak, kiviggyant a nap, mint ha mi sem történt volna 😊

Újabb buszút következett, vissza Mariazellbe, vacsora előtt volt még időnk így elmentünk likőrt venni, a városban ugyanis nem egy, hanem két helyen is gyártanak gyógynövényekből likőrt, az egyik az egykori patika, a másik vele szemben az Arzberger likőr manufaktúra. A cégről korábban már írtam, jártunk is náluk, végig is vezettek minket a folyamaton és kóstolgattunk is becsülettel, így most már célirányosan vásároltunk. 

Néhány szót még írnék a vacsoráról, illetve a felszolgálásról. Az utóbbiról csak elismerően lehet szólni, tényleg minden kérésünket lesték, a vacsora pedig nem a szabadszedéses módszerrel működik, hanem a klasszikus felszolgálós rendszerű, egyik este előétel van a főfogás előtt, a következőn valami leves, és mindig volt valami kis desszert. Az ételek pedig … szenzációsak voltak, tényleg a helyi konyhára alapoztak, a tányérokra nemcsak úgy oda volt dobva a cucc, hanem ahogy kell, kitálalva. Mint később kiderült, a kis családi hotel jelenlegi tulajdonosa, mielőtt a szüleitől átvette volna a staféta botot, Bécsben a Mariott hotellánc vezetője volt… Nos így már érthető …Egyébként a főni minden este besegített a felszolgálóknak, tette mindezt magától értetődő természetességgel...

Folyt.köv...