Pisa-La Spezia-Cinque Terre – Reggio Emilia
A lassan ébredező Pescia hangjaira illetve az utcán elhaladó,
munkába igyekvőkkel együtt keltünk. Gyors pakolás, majd mentünk reggelizni,
ezután pedig az újabb napi buszozás következett. Pescia-Pisa (ez akár egy olasz
másodosztályú bajnoki meccs is lehetne) kb. 50 kilométer, még a forgalom sem
volt vészes, így aránylag hamar megérkeztünk Pisába.
A busszal a megszokott úton haladva nem várt akadályba
ütköztünk – majdnem szó szerint – ugyanis a parkolóhoz vezető úton van egy
alagút, ahol kialakítottak egy magassági korlátozást, mely a rutinos sofőrünk
számára is meglepetés volt. Mentünk hát egy kört a körforgalomban, majd rövid
újratervezés következett és egy hátsó úton, de sikerült begurulni a hatalmas
buszparkolóba. Még meg sem álltunk, már vércseként csaptak le az érkező járműre
az afrikai származású árusok, némelyik a válláig fel volt pakolva esernyővel,
kisebb-nagyobb táskákkal, de volt olyan felkészült „kiskereskedő” is, aki a
kiskocsiját odahúzta a busz ajtaja elé, hogy minél közelebb legyen a portéka a
vevőjelöltekhez. Az hogy leszállni nem nagyon lehetett tőle, nem zavarta, de
miután mindenki elég határozottan elzavarta őket, sikerült felszállni a helyi
kisvonatra is. Mert nehogy gyalogoljon a turista, ezért a buszparkolóból a Via
Contessa Matildén található kiszállóig elviszik a népeket, onnan tényleg csak
pár perc sétára vannak a látványosságok.
 |
| Piac |
Miután kisvonatról leszálltunk, ismét elhangzott a
biztonsági figyelmeztetés: minden értékre figyeljünk, mert a várfal melletti
ajándékárusok közt nem ritka a zseblopás. A sátrak egymást érik, tulajdonképpen
mindenki ugyanazt árulja, de minden sátornál van egy-két dolog, ami a másiknál
nincs. Rengeteg ember nyüzsgött már a sátrak közt, majd amikor a Torre del
Catallo-nál balra fordultunk, akkor ott mindenkinek leesett az álla: előttünk a
Piazza dei Miracoli azaz a Csodák tere, a pisai dóm és a ferde torony!
 |
| A Csodák tere |
A Csodák tere részben füves, részben kövezett tér, négy meghatározó építménnyel: a dóm (Duomo), a ferde torony (Campanile vagy Torre pendente), a keresztelőkápolna (Battistero) és a temető (Camposanto). Ahogy a Piazza del Duomo-n sétáltunk előre, először a keresztelőkápolna mellett mentünk el, majd a Dóm impozáns épülete következett, utána pedig a Dóm előtt álló Ferde Torony. A temető a Dóm mögött található. Természetesen a téren már óriási volt a nyüzsgés, és mindenki a lehető legjobb toronytámasztós fényképet szerette volna elkészíteni. Igyekeztünk beolvadni a tömegbe, készítettünk is jó pár fotót, sőt mi nem csak támasztottuk, a tornyot, hanem döntöttük is :-D !
A Ferde Torony Pisa katedrálisának harangtornya,
1173.augusztus 9-én kezdték el építeni. A laza talajra épített, fehér márvány
épület harmadik szintje 1178-ban készült el, akkor észlelték, hogy a torony
megdőlt, ezért pánikszerűen leállították az építkezést, mintegy száz év
szünetet tartva, ez idő alatt ugyanis Pisa háborúzott Genovával, Luccával és
Firenzével is. 1272-ben az építkezést újraindították, további négy emeletet
építettek, olyan szögben, hogy kiegyensúlyozza az elhajlást. Az építkezést
1284-ben ismét leállították, majd az utolsó emeletet 1372-ben fejezték be, és
ekkor állították fel a harangokat is. Hét harang van, a zenei skála minden
hangjának egy, a legnagyobbat 1655-ben állították fel.
Az idők során azonban a torony tovább dőlt, fejfájást okozva
ezzel a helyieknek. 1838-ban Alessandro Della Gherardesca építész kiásatott egy
utat a torony körül, hogy a torony alapja ismét láthatóvá váljon; ez ismét
növelte az elhajlást, ezután jó darabig megint nem próbálkoztak semmivel,
nehogy nagyobb baj legyen. 1938-ban egy újabb önjelölt géniusz, a Duce, Benito
Mussolini elrendelte, hogy a tornyot ki kell egyenesíteni: a parancs az
parancs, ezért betont öntöttek az alapozásába. A torony ettől tovább süllyedt a
lágy talajba… 1964-ben az olasz kormány segítséget kért, hogy megelőzzék a
torony leomlását. Húszévnyi tanakodás és találgatás után a tornyot bezárták, a
harangokat leszerelték, és biztonsági okokból a torony körüli házakat is
kiürítették. Tízévnyi restaurálás következett, amely során erős
acélsodronyokkal biztosították az építményt, és a talapzat alatt 44
centiméterrel elhelyezett többtonnányi súlyokkal megállították a dőlést. A
Torony 2001.december 15.-én ismét megnyílt a látogatók előtt.
Feljutni nem egyszerű: előzetesen kellet jegyet venni, mert
előfordul, hogy a helyszínen nem lehet kapni. A felsétálás előtt az egyik
közeli épületben található csomagmegőrzőben le kell rakni minden táskát, max.
egy fényképezőgép vagy egy telefon lehet nálunk. Ezután a megjelölt időpontra a
beléptető pontnál kellett lenni, és maximum 30 főt engednek fel egyszerre. A
torony belsejében található márvány csigalépcső ki van taposva, felfelé még nem
gond, lefelé viszont piszkosul figyelni kell, mert csúszik. Lépcsőzés közben
érezhető a dőlés, ilyenkor jobban oda kell figyelni, mert kapaszkodó az nincs.
200-nál több lépcső leküzdése után a torony tetejére lehet kisétálni, a
vállalkozó kedvűek egy még szűkebb, rövid csigalépcső leküzdése után a harangok
mellett sétálhatnak. Naná, hogy felmentünk, a kilátás rendkívüli…
 |
| A Dóm a magasból |
 |
| Kilátás Pisára |
Sok idő nincs fent nézelődni, mert engedik fel a következő
csoportot, a lefelé igyekvők a csigalépcső kellős közepén találkoztak a felfelé
nyomulókkal. Szerencsére mindenki kellően figyelt a másikra, és így szépen el
lehetett férni, ha szűkösen is.
A torony megtekintése után következett a dóm: a Szűz Máriának szentelt templom építése 1064-ben kezdődött, az 54 méter magas kupola aládúcolás nélkül készült 1420–1434 között. Belépéskor a biztonsági szolgálat erőteljesen pásztázza a ruházatot: a túl rövid nadrág, illetve a fedetlen váll láttán azonnal kiintik a delikvenst, aki vagy felkap valami alkalmi ruhadarabot, ami takar, vagy nem nézi meg a belső tereket… Egyébként elég szelektív a látásuk, mert volt, akit lenge ruciban is simán beengedtek, mást meg azonnal kikaptak a sorból! A templom belsejében feltűnő a bizánci hatás, a boltívek és a díszítések egy része is ebben a stílusban készült.
Sajnálatos
módon az 1595-ös tűzvészben szinte a teljes belső díszítés megsemmisült, így
amit most láttunk, azok már ezután készültek, ettől függetlenül gyönyörűek. A
templom ékessége a szószék, mellvédje az Újszövetségből vett kilenc jelenetet
ábrázol, a talapzat pedig allegorikus alakokat.
 |
| A keresztelőkápolna |
Miután szétnéztünk, kimentünk a térre és átsétáltunk a
Dómmal szemben lévő keresztelő kápolnába. Ez Olaszországban a legnagyobb
keresztelőkápolna: a kerülete 107,25 méter. Ha beszámítjuk a tetején levő
Keresztelő Szent János-szobrot, akkor néhány centiméterrel meghaladja a ferde
torony magasságát. Az építmény alapkövét 1153 augusztusában tették le,
befejezése a 14. századig váratott magára. Miután a kellő létszámú csoportot
beengedték – itt érdekes módon nem volt akkor probléma a rövidnadrág és a
fedetlen váll -, becsukták az ajtókat és az egyik ott dolgozó munkatárs
bemutatta a terem akusztikáját: képzett hangon skálázott néhányat, és valami
eszméletlen szépen szólt…
A keresztelőkápolna megtekintése után már csak egy látnivaló
volt hátra, a Camposanto, azaz a temető. Korábban Szent Földnek is nevezték,
ugyanis a negyedik keresztes hadjárat után egy hajórakomány Jeruzsálemből
hozott földet borítottak ide. Maga az épület egy évszázaddal később épült:
1278-ban kezdték el, és egészen 1464-ig tartott.
1944. július 27-én egy szövetséges légitámadás során egy gyújtóbomba tüzet robbantott ki a Camposantóban, amely három napig égett, aminek következtében a tető beomlott. A tető megsemmisülése súlyosan megrongálta a temető belsejét, a szobrok és szarkofágok többségét megsemmisítette, valamint az összes freskót veszélyeztette.
 |
| Az Szent föld |
 |
| Freskók és szarkofágok |
A restaurálás több ütemben történt, a legutolsó 2018-ban volt. A két párhuzamos árkád alatt a régi
sírköveken sétáltunk, a falakon pedig a restaurált freskók és szarkofágok
láthatóak. Itt nincs az a nyüzsgés, mint a többi látványosság körül…
Néhány percnyi csendes nézelődés után indultunk vissza,
elhaladtunk a piac mellett – nem lett kevesebb nézelődő - majd vártunk egy
keveset a Dottó vonatunkra, ugyanis mire kiértünk a felszállóhelyre, egy igen
népes távol keleti küldöttség már megrohamozta a kisvonatot. Tehát vártunk egy
kicsit, majd sikeresen visszajutottunk a buszparkolóba, ahol ismételten vissza
kellett verni a táska és esernyőárusok rohamát, majd elindultunk La Spezia
irányába.
Eddigi szerencsénk azonban itt elpártolt tőlünk, ugyanis a
kezdeti lendületes haladásunkat egy dugó fékezte le: egy jó félórát csak
araszoltunk, majd mire elindultunk, rájöttünk, hogy a La Speziából induló
hajónkat le fogjuk késni. Sebaj, van másik :-)
A tervezetthez képest egy órával később, valamivel délután kettő után érkeztünk meg La Speziába. A megközelítőleg 100.000 lakosú város az azonos nevű öböl északi partján helyezkedik el, itt található az ország legnagyobb hadikikötője illetve a legnagyobb hadiipari vállalata is. A buszunk a Viale Italián lévő kiszálló helyen tett ki minket, a buszok részére kijelölt várakozóhely nem itt van. A kikötő pazar látvány, háttérben magas hegycsúcsokkal, miközben a pálmafákkal szegélyezett sétányon lehet andalogni.
 |
| La Spezia |
Mivel volt időnk, az itt levő kis kávézót leteszteltük, és egy darabig csak
nézelődtünk, majd a kijelölt felszálló helyen gyülekezett a csoport, megjött
ugyanis a hajónk. Na, nem egy luxus óceánjáróra kell gondolni, ez egy szolid,
egyszerű, emeletes hajó volt, Albatros 1 néven. A felszállásig a mi csoportunk
mellé jött egy másik grupettó is, így mindenki igyekezett a jó helyekre ülni, nekünk
szerencsénk volt, mert a tetőszinten ültünk, mondanám, hogy ablak mellett, de
olyan nem volt:-)
A hajónk szépen kifarolt a kikötőből, majd kényelmes
tempóban nekivágtunk a Porto Venere-ig tartó útnak. Gyönyörű luxusjachtok
álltak a kikötőben, valamivel hátrébb látszottak a hadihajók is, rengeteg
kisebb-nagyobb motoros hajó szelte a vizet… Az öbölből elhaladva aztán
feltűntek a nagy konténerszállító hajók is, egész közel haladt el egy
mellettünk, elképesztő a mérete egy ilyen úszó monstrumnak!
 |
| Hadihajók |
 |
| Valahol ott van a csomagom :-) |
Kb.20 perc alatt ért a hajó Porto Venere-be, itt át kellett
szállni egy másik hajóra, ugyanis a nyílt tenger más típusú, masszívabb hajót
igényel. Porto Venere egyébként egy kis kikötő falu, egy romos 12. századból
származó erőddel, és néhány szállodával. A hajónkról leszállva messze nem
kellett menni, a beérkező hajóról le, néhány lépés után a móló túloldalán álló
hajóra fel, lépcsőkön fel a nyílt teraszra és már indultunk is.
 |
| Poto Venere |
Néhány perc múlva már a Ligur tengeren szeltük a habokat, az
egyik irányban a nyílt víz, ameddig a szem ellát, a másik oldalon az igen
meredek part, ami tulajdonképpen az Appenini hegység vonulata.
Ezt a területet már Cinque Terre-ként ismerjük, melynek jelentése:
öt föld. Az elnevezés az itt található öt falura - Riomaggiore, Manarola,
Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare –utal. A falucskák autóval illetve
vonattal is megközelíthetőek, de azért az igazi feelingje a hajóval érkezésnek van:-D
Egy ilyen napon meg pláne, napsütés, tenger, a másik oldalt hegyek, mi kell még?
Rövid hajókázás után a kapitány merőlegesen a part felé
fordult, hogy kikössön az első faluban. Amikor rákeresünk a neten a Cinque
Terre kifejezésre, az első fotón egy kisebb hegy látható, rengeteg színes házzal
és a tengerrel. Igen, ez Riomaggiore! A falvak közül talán a legszebb és egy
jól eltalált fotó miatt talán a legnépszerűbb is. Persze a tengerről is
gyönyörű…
 |
| Riomaggiore |
Riomaggiore története a 7. századig nyúlik vissza, amikor az
ide érkező görög menekültek letelepedtek itt. A házak a völggyel párhuzamos
sorokban épültek meg, a közlekedést meredek utak és lépcsősorok biztosítják. A
településnek két hagyományos része van: a tengerparti borgo dei pescatori
(halászok városa) és a fentebb fekvő borgo dei contadini (parasztok városa). Sok
látnivaló sajnos nincs, de ilyen környezetben nem templomokat nézegetnek az ide
érkezők…
A parttól nem messze ki van építve egy hullámtörő, itt a sekélyebb
víz a helyi strandként funkcionál, illetve a part melletti meredek sziklákról a
vállalkozó szelleműek beugrálhatnak a vízbe. Láttunk egy pár igen szépen
kivitelezett ugrást:-D
A fel és leszállás gyors és zökkenőmentes, majd visszafordultunk a nyílt vízre és haladtunk szépen tovább a következő kikötő, Manarola felé. A két település hajóval kb. negyedóra, a kikötőbe érve itt is a hajóról megcsodálhattuk a sziklafalra épített házakat és a parti sziklákon szépen látszik a víz évszázados munkája is.
 |
| Manarola |
Tovább hajókázva a következő falu, Corniglia vizi úton nem megközelíthető, így egészen Vernazza-ig utaztunk. A falu házsorai úgy vannak kiépítve, hogy erődként védték a stratégiailag fontos kikötőt.
 |
| Corniglia |
 |
| Vernazza |
Innen már szinte szabad szemmel is tökéletesen látható volt úti célunk, Monterosso al Mare, ahová egy jó másfél órás hajóút végén érkeztünk meg. A falu a terület legnagyobb települése, és itt található Cinque Terre leghosszabb strandolásra is alkalmas tengerpartja is.
 |
| Monterosso al Mare |
A hajóról leszállva kis túlzással azonnal belementünk
a vízbe, ahogy kell, ruhástól :-D.
A vízből kijőve sétáltunk egyet a szűk hangulatos utcákon, és kerestünk egy
éttermet, mert éhesen nem lehet bámészkodni. A parttól nem messze található La
Pia pizzeria tökéletes választás volt, friss pizza szelettel , focacchia-val és
hideg sörrel :-)
Kaja után mászkáltunk még egy kicsit, vettünk némi helyi
fűszerkeveréket, majd a csoporttal közösen a parti sétányon elmentünk a
vasútállomásig. A sétányról remek kilátása nyílik a tengerre, a 16. században
épült Torre Aurora őrtoronyra és a tengerpartra néző második világháborús
bunkerre.
 |
| Monterosso kora este |
 |
| A Torre Aurora és a bunker |
A vasútállomást egy alagúton keresztül lehet elérni, majd fel kell lépcsőzni a megfelelő vágányhoz. A vonatunk csekély 10 percet késett, majd felszállás után indultunk is La Spezia felé. Annak ellenére, hogy sok volt az utas, és voltak, akik álltak, illetve az emeletes (!!!) vonat lépcsői ültek, senki nem tolakodott vagy morgott. A légkondicionálás hibátlanul működött, az ablak tiszta volt, bár sokat nem lehetett látni, mert a vasút nagyrészt alagútban haladt.
20 perc alatt visszaértünk La Speziába, átverekedtük magunkat
az állomáson lévő tömegen, majd az állomás előtt várakozó kisbuszokkal kivittek
minket a buszparkolóig, ide ugyanis busszal nem lehet bejönni, olyan szűkek az
utcák. Beszálltunk a kisbuszba, majd rövidesen egy néhány perces oktatásban
volt részünk a dinamikus, olaszos közlekedési morálból: a pilóta elsőbbségadás
nélkül, dudálva vágódott be a körforgalomba, ott utat tört magának a megfelelő
kihajtóig, majd kissé méltatlankodott, hogy nem engedték be olyan gyorsan, ahogy
szerette volna… Újabb szűk utcák következtek, tempós kanyarvétellel, a piroson
áthajtással megspékelve, viszont elég hamar kiértünk a külvárosi
buszparkolóhoz. Sofőrünk széles mosollyal búcsúzott el, majd irányjelzés nélkül
bevágódott a forgalomba…
Miután mindenki épségben eljutott a buszhoz, egy kisebb buszos városnézés után elhagytuk La Speziát. Erősen alkonyodott, amikor kiértünk az autópályára, hogy az előttünk álló utat megtegyük Reggio Emiliáig, itt volt ugyanis a szállásunk. Kétórás buszozás következett, valamikor este 10 után érkeztünk meg a hotelhez. A személyzet lehet, hogy nem örült, hogy ilyen későn estünk be, de ennek semmi jelét nem adták, pikk-pakk feltálalták a vacsorát -ezúttal gnocchi volt paradicsomos darált húsos szósszal, majd a szokásoknak megfelelően sertéssült, sült krumpli, plusz egy szelet torta – majd villámgyorsan elfoglaltuk a szobánkat. Kellemesen légkondicionált, modern dizájnú szobát kaptunk, bár ha csak egy matracot adtak volna, az is elég lett volna egy ilyen nap után :-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése