Kalandozás Dél Lengyelországban 2.nap

2.nap Wieliczka sóbánya – Krakkó 

 Második napunk sem ígérkezett unalmasnak. A wieliczkai sóbánya megtekintése után egy krakkói városlátogatás következett…

A wieliczkai sóbánya 

 Reggeli után egy kb. 5 perces sétával közelítettük meg a város közepén található „látványbánya” épületét. A 13. századtól kezdve egészen napjainkig bányásznak itt sót, bár ma már csak jelképes mennyiségben a korábbiakhoz képest. A bánya 2006 óta múzeum, 1978 óta az UNESCO világörökségek listáján szerepel. Kilenc szint van a föld alatt, ebből 3 látogatható, a turisták 135 méteres mélységig mehetnek le a bánya területén. A látogatáshoz helyi idegenvezető dukál, a mi vezetőnk Katalin, lengyel származása ellenére tökéletesen - bár egy kicsit „ízesen”- beszélt magyarul, köszönhetően magyar férjének. A csoporthoz csatlakozott még két helyi kísérő is, akik a csoport elején és végén haladtak, figyelve arra, hogy ne maradjon le senki. Rögtön bemelegítésképpen le kellett menni a tulajdonképpeni kezdőponthoz, az egyes teremhez, ami 64 méter mélyen található. 320 lépcsőfok lefelé… 

idegenvezetőnk és a helyi kísérők

Első szint, 60 méter mélyen

 Miután leértünk kezdetét vette a túra. Az egyik első látnivaló a Kopernikusz kamra, ahol 1973 óta áll Kopernikusz sóból készült szobra, aki nagy valószínűséggel járt is a bányában. Már itt feltűnő volt a terem mérete, az ember csak egy kis pont itt, és elképzelni is nehéz, hogy menni munkával termelték ki innen a sót… 

Kopernikusz ...és a méretek

 Haladtunk szépen tovább, ügyelve a zsilipezésre is, ami azt jelentette, hogy két járat közt csak akkor indult el a csoport, ha mögöttünk becsukta a kísérő az ajtót, ugyanis ha a két ajtó egyszerre volt nyitva, a huzat kis híján levitte a fejünket . Láttuk a Janowicze teremben Szent Kinga legendáját a sóbánya alapításáról, az elbeszélések szerint, amikor Kinga, IV. Béla lánya megérkezett Lengyelországba, szeretett volna új hazájának valami rendkívüli ajándékot adni. Amikor megtudta, hogy Lengyelországban nem termelnek ki kősót, ami abban az időben komoly jövedelmet jelentett volna, apjától IV. Bélától az egyik magyarországi sóbányát kérte. Amikor Kinga meglátogatta ezt a sóbányát, jegygyűrűjét az egyik aknába dobta, annak jeléül, hogy birtokába vette a szóban forgó sóbányát. Mialatt azonban Lengyelországba utazott, a só a gyűrűvel csodás módon „követte” úrnőjét, és amikor Kinga Wieliczkába ért, megparancsolta, hogy az egyik dombon kezdjenek ásni, és csodák csodája, néhány ásónyom után megtalálták a Magyarországon eldobott gyűrűt és itt nyitották meg az első sóbányát. 

Szent Kinga legendája

 Egy kisebb teremben egy metánrobbanást is szimuláltak. Elég jól szólt, bár élőben nem szeretném átélni… itt állítottak emléket a metánégetőknek is, akik nedves rongyokkal bebugyolálva magukat, a járatok alján kúszva megközelítették a veszélyesnek tartott helyeket és hosszú rudakon zsarátnokot tartva felfelé elégették a betörő bányaléget.

A metánégetők

 A következő néhány teremben életképeken mutatják be a só kitermelés folyamatait illetve a lent dolgozó emberek mindennapjait. Idegenvezetőnk folyamatosan mesélt a bánya történetéről és jelenéről, így tudtuk meg azt is, hogy iskolai osztályok is járnak ide, ugyanis ki van alakítva egy kisebb szállás és konyha, így a táborozást, lent a földfelszín alatt oldják meg, a rendkívül tiszta levegőn. Fázni sem lehet, a hőmérséklet 14-16 fok között van.

 Jó egy órás séta után értünk el a tárlat egyik attrakciójához, Szent Kinga kápolnájához. Egy hatalmas termet kell elképzelni, ahová egy kisebb lépcsőn lehet lejutni, a plafonról sókristályokból készült lámpák lógnak, a padlózat pedig faragott só lapokból áll. A falakon vallási ihletésű domborművek láthatók. Elképesztő, mindez 101 méter mélyen…

Szent Kinga kápolnája

 A terem kijárata mellett II.János Pál Pápa szobra áll 1999 óta. A bánya látogató baráttá alakításakor mindenre gondoltak: a következő, hatalmas teremben szuvenír shop és egy kis büfé is található, valamint mosdó is van. 

Továbbhaladva jutottunk el a Weimar teremig, a bejárat mellett áll Goethe szobra, aki 1790-ben a weimari herceggel látogatta meg a bányát. Itt látható a terem egyik falán a bánya jó szelleme, Skrabnik alakja. A teremben ismét egy kis multimédiás show-t kap a látogató, egy robbanás után hallható, ahogyan az emberek dolgoznak, a csillébe pakolják a kibányászott sót, mindezt zenei aláfestéssel. Hangulatos és látványos is egyszerre… 

Szemben a falon ott van Skrabnik

 Továbbsétálva máris a Mihalowcze kamrába értünk, ahol mindenkinek leesett az álla: a 35 méter maga teremben kb. 100 évig bányásztak sót, beomlás ellen sótömbökből építettek támfalakat, majd ezeket két fa pillérrel egészítették ki.

 Továbbhaladva aztán elértük a turisták számára elérhető legmélyebb pontot, itt 135 méter mélyen voltunk a földfelszín alatt, ez a Jozef Pilsudski kamra, ahol egy kis tavacska található, melynek partján Nepomuki Szent János szobra áll.

135 méter mélyen

 Innen továbbsétálva egy hatalmas terembe jutottunk: ez a Varsó kamra, ami egy bálterem. Gyönyörűen kivilágítva, berendezve, csak a vendégek és a zenekar hiányoztak :-). Itt rendezik meg a bányászok és vállalatok ünnepségeit, de sporteseményeket, koncerteket és bálokat is tartanak benne. 

 Ettől a ponttól aztán már csak felfelé visz az út: egy hosszabb sétával értünk el a lifthez, ami villámgyorsan felrepítette a csoportot a felszínre, csak épp a város másik felére :-). Kifelé menet természetesen az ajándékbolton kell keresztül haladni, ahol minden van, ami sóból készíthető: szappanok, kozmetikumok, asztali só, kristályok, szóval lehet nyitni a pénztárcát :-). Ekkor tűnt fel igazán, hogy két és fél óra milyen gyorsan eltelt, óriási élmény volt, odalent. Na, és az a tiszta levegő! 

 Visszasétáltunk a szállásra, majd egy félóra múlva buszra szálltunk és elindultunk Krakkóba. A kb 20 perces út gyorsan megtehető, ha nincs dugó, de errefelé sűrűn van. Nem sokkal déli tizenkettő után kászálódtunk le a buszról Krakkó nevezetessége, a Wavel előtti buszparkolóban. Lengyelország második legnagyobb városa – mely korábban sokáig Lengyelország fővárosa is volt – egy igazi turistamágnes, tele történelmi épületekkel, éttermekkel és sokféle szórakozási lehetőségekkel. 

Krakkó, Wavel

 Sétánkat a parkolót elhagyva a Visztula partján kezdtük, majd felsétáltunk a Wavel – azaz a lengyel királyi palota – belső udvarára. A felfelé vezető út elején három nyugdíjas korú idős férfi népviseletbe öltözve örömzenélt a látogatók és saját maguk szórakoztatására is. A vár a középkori Lengyelország uralkodóinak székhelye volt 1038 és 1596 közt. Remek idő volt, vasárnap, így mondanom sem kell nem voltunk egyedül :-)

Örömzene

Várbeli sétánkat a Székesegyház mellől kezdtük, elsétáltunk mellette és egy kapun áthaladva a Díszudvarra jutottunk, ahol egy háromszintes, reneszánsz stílusú épület látható, udvarán vitézi tornákat és mulatságokat rendeztek. 

A Díszudvar

Innen átszeltük a teret és a Tolvaj bástya és a konferencia központ épülete között egészen a várfalig mentünk, innen remek kilátás nyílik Krakkóra és a Visztulára, és látható Krakkó sárkánya is, de róla majd még később ejtek néhány szót. 

Kilátás a Visztulára

A Székesegyház

 Programunk egyik fő látványossága a Székesegyház megtekintése volt, azonban annyian álltak sorban, hogy egyből meg sem kísértünk bemenni. Ahogy fogyott a sor, a csoport szépen besorolt a végére, majd a szépen lassan bejutottunk. A meglehetősen szigorú biztonságiak már a fényképezőgép láttán figyelmeztetnek, hogy meg se próbáljon a jóember fényképezni, mert rögvest kipenderítik! A mai épület helyén először 1020-ban építettek egy katedrálist, ami 1038-ban megsemmisült. A második templomot II.Boleszláv király uralkodása idején kezdték el építeni, és 1142-ben szentelték fel, azonban 1305-ben leégett. A teljes felújítással 1346-ra készültek el, ez év március 28-án Nagy Kázmér király jelenlétében szentelték fel. A következő évszázadok során többször átépítették, a svéd hadak több alkalommal is kifosztották, de ugyanezt elkövették a német megszállók az II.világháború alatt. Az épület belülről fantasztikusan néz ki, ha jól emlékszem 19 lengyel király, több főpap és történelmi híresség itt van eltemetve. A főépületből egy szűk kis lépcsőn  és némi kúszás-mászás után fel lehet menni a Zsigmond toronyba, ahol meg lehet nézni a Zsigmond harangot, ami hosszú ideig a legnagyobb lengyel harang volt, megszólaltatásához 8-12 ember szükséges. Ha valaki bal kézzel megérinti a harang nyelvét, akkor annak szerencséje lesz, legalábbis a szájhagyomány szerint. A harang nyelve fényesre van kopva a sok érintéstől… A toronyból Krakkó belvárosára nyílik remek rálátás.

A szerencsehozó Zsigmond Harang

Krakkó belvárosa

 Lefelé a szűk meredek lépcső és egy rövid csigalépcső szakasz után visszajutottunk a főépületbe, innen lementünk és megnéztük a Kriptákat, ahol viszont már szabad volt fényképezni. A szarkofágokban valóban az elhunytak földi maradványai találhatóak, illetve van néhány urna helyiség is. Báthory István síremlékénél a magyar csoportok mindig eléneklik a magyar és a székely himnuszt, így tettünk mi is. 

Báthory István Sírja

Néhány teremmel arrébb látható Lech Katzynski egykori lengyel elnök és felesége végső nyughelye, akik 2010.április 10-én a szmolenszki légi katasztrófában haltak meg, amikor a lengyel elnöki különgép a szmolenszki repülőtértől 400 méterre lezuhant. A gépen a teljes lengyel állami és katonai vezetés utazott, a tragédiát senki nem élte túl. 

 A Székesegyház megtekintése után lesétáltunk a városba, a Grodzka utcán haladva egyenesen Krakkó másik nevezetességére a Rynek-re, azaz a főtérre, ami a 200x 200 méteres kiterjedésével a legnagyobb középkori főtér Európában. A tér sarkán először a Szent Adalbert templom látható, mögötte már látszik a Posztócsarnok, illetve a tér másik sarkán a kéttornyú Mária templom. 

A Rynek

 A Mária templom helyén már 1221-ben román stílusú templom állt, ez volt Krakkó első téglatemploma, ami a tatárjárás idején elpusztult. 1290 és 1300 közt építették újra, jelen állapotát az 1392 és 1397 közti átalakítás óta őrzi. A nagyobb, 82 méter magas torony Kürt (Hejnalica) névre hallgat, tornyából minden órában felhangzik a város nevezetességévé vált kürtszó, ezt sikerült is meghallgatnunk. A kisebbik 69 méter magas torony harangtoronyként funkcionálna, azonban az 1530-ból származó harang napjainkban nincs használatban. A Posztócsarnok egy ma is működő vásárcsarnok, ahol rengeteg szuvenír árus kínálja szinte ugyanazt: hűtőmágnest, pólót, baseball sapit és minden más egyebet, amit az ide látogatóknak el lehet adni. 

Posztócsarnok

A csarnok mögött egy kisebb piac és kirakodóvásár volt, rögtön bele is vetettük magunkat a forgatagba, de előtte meg kellett kóstolni a krakkói fánkot. A legújabb őrület a kürtőskalács után fánkkal etetni a turistákat, itt Krakkóban sincs ez másként: jó nagy, tenyérnyi nagyságú fánkokat lehet kapni, mindenféle ízben, de tényleg: a rebarbarástól a klasszikus csokis és lekváros tölteléken át a sós karamellásig minden ízben vehető és ehető! Nem rossz, de nem olyan, mint nagyanyáink házi fánkja…

 Az édességre valami sósat kellett enni, így a piaci gasztró kínálatot is megkóstoltuk: az egyik helyi lacikonyhánál döntöttünk, ahol a háromkilós parasztkenyérből lenyesett szeletet megpirították, megkenték fokhagymás vajjal, majd három féle feltét közül lehetett választani: egy mexikói jellegű csípős, egy kolbászos cucc illetve egy erősen hagymás valamiből, aminek még a nevét sem bírtuk kimondani :-)  Biztos ami biztos, maradt a kolbászos feltét, ezt rátették a kenyérre és jó étvágyat! Amíg a szendvics készült, kerítettem egy csapolt Okocim sört is, csak hogy teljes legyen az élmény :-) 

 A piacon egyébként két magyar árust is találtunk, egyikőjük kürtős kalácsot árult, a másik pedig magyar „klasszikusokat”: kolbászt, szalonnát, erős Pistát, Édes Annát és pirosaranyat… A téren időközben egy koncert is kezdődött, illetve egy spontán freestyle bemutató is kialakult, a téren körbefutó úton pedig hófehér, nyitott lovas fogatok várták a turistákat, akiket körbevisznek a belvárosban. Miután jól kibámészkodtuk magunkat, elsétáltunk a régi városfalig, egészen pontosan a Szent Flórián kapuig.

A Szent Flórián kapu

 A kaputorony 1307 óta áll itt, a régi városfal része volt, amit a Krakkót megszálló osztrák hadsereg kezdett el lebontani a 19. század elején. A város elöljáróságainak tiltakozása végül a kaputornyot és a várfal egy kis részét megmentette a pusztítástól. A kapun áthaladva már látható a Barbakán épülete, mely az egykori városi erődítményrendszer legészakibb része volt. 

A Barbakán

Az Óvárosban álló bástya 24,4 m átmérőjű, kör alaprajzú gótikus erődítmény. Vörös színű téglával és cseréppel fedték, így a téglagótika jegyei a jellemzők rá. Falainak vastagsága több, mint 3 m, a tetején körben hét kisebb, kör, illetve hatszög alaprajzolatú torony sorakozik váltakozóan. 

A bástyával szemben álló téren már várt ránk egy újabb kis attrakció: a Jana Matejky téren elektromos kis városnéző járgányokra szálltunk fel, és indultunk Krakkó zsidó negyedének, a Kazimierz kerület felfedezésére. A kerület manapság amolyan buli negyedként ismert, rengeteg a vendéglő és kávézó, ugyanakkor, ha egy kicsit figyel az ember, akkor a Schindler Listája című film sok helyszínét ismerheti fel! Láttuk a Régi Zsinangógát – ami szintén feltűnik a filmben - tettünk egy kört a Zsidó téren, ahol most éttermek találhatóak, Megnézhettük az Ethnográfiai Múzeumot, majd legurultunk a Visztula partig, ahol láthattuk a legfotogénebb krakkói hidat, a Most Marszalka Jozefa Pilsudskiego – ha jól fordították, akkor a Pilsudski marsall-ról elnevezett híd – ami szintén szerepel Steven Spielberg filmjében. A félórás gurulás ideje alatt magyar nyelven adtak tájékoztatást, hogy épp hol is járunk, bár a forgalom zajában nem sok mindent hallottunk belőle. 

A Régi Zsinagóga

Ethnográfiai Múzeum

Az a bizonyos híd a filmből

 A városnézést a Wavel oldalában fejeztük, majd a folyó melletti sétányon haladva találkoztunk a krakkói sárkánnyal. A Smok Wavelski 1972 óta „riogatja” a turistákat, és természetesen legenda is kapcsolódik hozzá. A Wavel domb alján lévő barlangban a mendemonda szerint egy ritka csúnya sárkány élt, és tizedelte a környékbeliek állatállományát, na és persze szűzlányokkal is táplálkozott. Miután már csak Krak fejedelem lánya maradt életben, a herceg jutalmat – a lányát és mily meglepő, fele királyságát - ajánlotta fel annak, aki legyőzi a sárkányt. Jöttek is a derék lovagok, de mindegyikből sárkánykaja lett, mígnem egy Skuba nevű cipészlegény sajátos módszerrel próbálkozott: egy halott birka gyomrát kitömte kátránnyal és kénnel, majd a barlang előtt hagyta. A mohó sárkány persze befalta, a gyomrában a kén meggyulladt – de mondhatjuk úgy is, hogy kínozta a gyomorsav :-) - majd a Visztulához rohant és annyit ivott, hogy szétdurrant. Itt a vége fuss el véle, hősünk megkapta a leányzót és a birodalom felét, a történet további része pedig ismeretlen.:-)  Nos, a barlang kijáratánál látható Sárkány Bronislaw Chromy szobrászművész alkotása, és az a poén benne, hogy a sárkány öt-tíz percenkét tüzet okád! De tényleg, itt a bizonyíték:

 Csoportunk ezután visszasétált a buszhoz, és lényegesen gyorsabban jutott el a szállodáig, mint reggel befelé a városba. Vacsoránk ismét ízelítőt adott a lengyel konyhaművészetből: a magyarhoz hasonlító zöldségleves után töltött hús következett, tört burgonyával és céklapürével majd egy kis desszerttel zárult a menü. Kellemesen kifáradtunk, nagy dorbézolás nem volt , mindenki elvonult pihenni, hiszen a következő nap igen erősnek és elgondolkodtatónak ígérkezett.